2013. december 27., péntek

A kereszténység politeizmus vagy ateizmus?

Egy fiatalember azt kérdezte, a kereszténység miért nem többistenhit, ha egyszer megkülönböztetjük és imádjuk mind az Atyát, a Fiút és a Szentlelket is?

Először is, köszönöm a kérdést, és szeretném megdicsérni őt, hiszen helyes, hogy ésszel is megvizsgáljuk a hitünket. Egyfelől jobb őszintén és átgondoltan nem hinni, mint félszívvel és megszokásból vallani, hogy keresztények vagyunk. Másfelől a kérdések nem jelentenek feltétlenül hitetlenséget, ugyanis ezer kérdés sem ér fel egy kétellyel. A jó kérdések és az őszinte szív együtt mindenképpen Istenhez visz közelebb: ez pontosan a katolikus álláspont, hiszen katolikusként a megalkuvás nélküli igazságban hiszünk – végső soron Jézusban, aki maga az igazság. Vagyis hit és értelem között (amennyiben a hitünk igaz) definíciószerűen nem lehet soha ellenmondás. Így bármilyen őszinte kérdés végső soron csakis a hitre vezethet. Szóval lássuk a katolikus választ:

Azzal kezdeném, hogy az első századokban, a Római Birodalom politeista kultúrájában a keresztények hitét ateizmusnak nevezték (bizonyos fennmaradt levelekben, amit római helytartók írtak egymásnak a keresztény-jelenségről). Számukra a keresztények, akik tagadták az összes populáris római istent, ateistának hatottak. Mindezt azért hozom fel, hogy rávilágítsak arra, hogy nagyon sok múlik a használt fogalmak definícióján: hogy mit hogyan értünk.

És ez sajnos nem fér bele sok ember fejébe. Lehetséges, hogy hiába magyaráznánk a római helytartónak, hogy a keresztények tulajdonképpen nem ateisták, mert hisznek Istenben, csak éppen azt gondolják, hogy ő az egyetlen Isten és a többi mind hamis. Lehet, hogy a helytartónak nem férne ez a fejébe, mert neki az ateista az, aki nem hisz minden istenben. A politeizmusban ugyanis jellemzően minden istenben hittek, idegen népek isteneit sem kérdőjelezték meg létezésükben, legfeljebb hatalmukban, és nem áldoztak nekik.

Szóval, ami az ateizmus régi vádját illeti, értjük, mi a félreértés, és ha valaki köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig az ateizmus definíciója az, hogy nem hiszünk Jupiterben, Neptunuszban és a császár istenségében, akkor ám legyen: ebben az értelemben a kereszténység ateista.

Ugyanígy manapság tipikusan muzulmán oldalról érkezik a vád, hogy a kereszténység nem is monoteizmus, hanem többistenhit, hiszen az Isten 1, ám a keresztények mégis három istent tisztelnek (Atya, Fiú, Szentlélek), és 1 ≠ 3, vagyis a kereszténység hülyeség, vagy legalábbis politeizmus.

A keresztény álláspont egyfelől tényleg nem magától értetődő, ám a vádakkal ellentétben nem is ellentmondásos.

1. A kereszténység nem hosszas filozófiai eszmefuttatás eredménye, hanem egy rendkívüli történeti esemény következménye, és mint ilyen, a szokatlansága épp a hihetőségét támasztja alá. A kereszténység nem olyan, mint amit ember kitalálhatott volna, hanem a valóság eredetiségének jegyeit viseli magán; azokat a jegyeket, amelyeket a modern tudomány tanít nekünk, és azét a különleges valóságét, ahol a várakozásainkkal ellentétben a maximálisan elérhető sebesség véges, vagy ahol van egy minimális hőmérséklet, vagy ahol a visszafordíthatatlan entrópia miatt az univerzum egy valódi kezdettől egy valódi végzet felé tart. Tehát a kereszténység szentháromságtana nem magától értetődő, hanem meglepő.

Isten megtestesülése: ha igaz, akkor minden más... minden jobb... minden furcsább... 
2. Ám a kereszténység (a furcsasága ellenére) a vádakkal ellentétben, mégsem ellentmondásos: a kereszténység nem azt állítja, hogy Isten esetében 1 =3, hanem, hogy az Isten 1 olyan lény, ami 3 megkülönböztethető személy szerves egységéből áll, és ez se nem ellentmondás, se nem politeizmus.

A muzulmánok (vagy a vád fenntartói) szajkózhatják naphosszat, hogy a kereszténység nem monoteizmus, a kérdés ugyanis azon múlik, hogy mit is értünk monoteizmus alatt. Ha ők az Egyistenben csak egy darab személyt engednek meg, akkor e definíció szerint való igaz, hogy a kereszténység nem úgy monoteista, mint az iszlám, vagy mint a judaizmus. Ám e korlátozás önkényes, és nem bibliai.

Az igazán fontos kérdés tehát (amin meg is bukhatna a kereszténység koherenciája) az, hogy a szentháromságtan ellent mond-e a bibliai Egyisten fogalomnak. És a válasz az, hogy nem mond ellent, mindössze egy igen meglepő, előre ki nem agyalható változata annak. Sőt az Ószövetségben vannak ráutaló szakaszok, amelyek értelmét a zsidók legfeljebb találgathatják, de csak a jézuskövetők érthetik.


Mennyire meghökkentő a Szentháromság ténye?
A tanítás, mely szerint Isten noha egy lény, mégis három személy, igen meglepte a zsidókat. Jézus ezért volt elfogadhatatlan a számukra, ezért tartották Jézust istenkáromlónak, ezért akarták őt megkövezni, és ezért feszítették keresztre – mert ők is túl szűken értelmezték az Ószövetség egyistenhitét és nem voltak nyitottak a további kinyilatkoztatásra.

Az üzenet megdöbbentő volt még Jézus tanítványainak is, sokan otthagyták őt az isteni hatalmat követelő mondásai miatt, és egészen talán semelyikük nem hitt benne a feltámadás bizonyosságáig.

Hogyan alakult ki a szentháromságtan?
Az Isten Szentháromságban való meghatározását nem emberek készítették; a teológia tapasztalatokra épülő tudomány. Az egyszerű vallásokat készítették emberek; a kereszténység viszont nem kitaláció, hanem felfedezés. A zsidóknak már elég jó elképzelésük volt Istenről, amikor jött egy ember, aki azt állította, hogy ő a Fiúisten; de nem az a fajta ember volt, akit eszelősként szoktak elutasítani. Gondoskodott róla, hogy higgyenek neki. Újból találkoztak Vele, miután látták, hogy meghalt. S miután kis közösséget alakítottak, azt tapasztalták, hogy Isten valamiképpen bennük van: irányítja őket, és képessé teszi őket olyan dolgokra, amiket nem tudtak korábban megtenni - ahogy Jézus meg is ígérte nekik, hogy elküldi a Szentlelket. S amikor mindent végiggondoltak, úgy találták, hogy eljutottak a háromszemélyű Isten keresztény meghatározásához.

A legjelentősebb és a legértelmesebb elmélet a piacon:
A panteista isten: ez lenne személy feletti?
Sokan mondják manapság, hogy hisznek Istenben, de nem egy személyes Istenben, hanem egy olyan Istenben, aki felette áll a személyiségnek: egy személyfeletti Istenben. Úgy érzik, hogy az a misztikus valami, ami az összes dolog mögött meghúzódik, több kell hogy legyen, mint személy. Nos, ebben a keresztények teljesen egyetértenek. De egyedül a keresztények képesek elszámolni azzal, hogy milyen is lehet egy személyiségen túli lény. Az többiek, bár azt állítják, hogy Isten túl van a személyiségen, azon, hogy személy legyen, valójában úgy gondolnak rá, mintha személytelen lenne; azaz végső soron személyalattinak képzelik el Istent: akarat és személyiség nélküli életerőnek, vagy energiának, vagy minden dolgok személytelen összességének. Ha valami személyfölöttit keresünk, ami több, mint egy személy, akkor fel sem merül az a probléma, hogy választanunk kell a keresztény elképzelés és egyéb elgondolások között. A keresztény elképzelés az egyetlen, ami rendelkezésre áll.


Isten szeretet?
Isten lehet személyfeletti. és épp ezért lehet örök szeretet
A legkülönbözőbb emberek szokták ismételgetni a keresztény állítást, hogy "Isten szeretet" és nem veszik észre, hogy ezeknek a szavaknak csak akkor van értelme, ha Isten legalább két személyből áll. A szeretethez legalább ketten kellenek. Ha Isten egyetlen személy, akkor mielőtt a világot teremtette, nem lehetett szeretet. Természetesen amikor ezek az emberek azt mondják, hogy az Isten szeretet, gyakran valami egészen másra gondolnak; valójában azt gondolják, hogy ,,a szeretet isten''. Igazából arra gondolnak, hogy a szeretet érzését, bárhogyan és bárhol keletkezik is és bármilyen eredményt hoz, nagy tisztelettel kell kezelni. Talán igen; de ez egészen más, mint amit a keresztények gondolnak, amikor azt állítják, hogy Isten maga a szeretet. Mi azt hisszük, hogy a szeretet élő, dinamikus tevékenysége áthatja Istent öröktől fogva, hiszen Isten sokkal inkább család, mint egyetlen személy: Isten Szentháromság. Egyedül a keresztények gondolhatják logikai önellentmondás nélkül azt, hogy Isten valóban szeretet.


(Főleg C. S. Lewis alapján)

2013. december 1., vasárnap

Kövér, újságíró és szent?

Tudjátok-e kitől ered az a mindenki által ismert mondás, hogy "Egy halott dolog is tud az árral úszni, de csak egy élő képes árral szemben"?

A válasz G. K. Chesterton (1874-1936), brit újság- és regényíró, a huszadik század leghíresebb konvertitája. Ateistából lett katolikus. Félelmetes vitázó volt mind írásban mind szóban. Kora nagy ateistái és protestánsai mind jó barátai voltak, noha Chesterton lépten-nyomon vitázott velük, ám olyan ellenállhatatlan stílusban, hogy nem lehetett rá haragudni. Úgy is nevezik őt, mint a paradoxon mesterét, és mint a
józan ész apostolát. Nem utolsó sorban nagy szerepet játszott két másik nagyon közkedvelt keresztény hitének kialakulásában: C. S. Lewis és J.R.R. Tolkien.

Most Chesterton szenté avatásának ügye mellé állt Northampton püspöke és megbízta egyik papját a szükséges információk összegyűjtésével. Chesterton lehetne az újságírók, és talán a bloggerek védőszentje is, hiszen ő lenne a világ első szentje, aki megélhetésszerűen is újságíró volt. 

Néhány "chesterton-vitamin" (érdemes memorizálni):

Maga az értelem is hit kérdése. Hiten alapul, ha azt állítjuk, hogy gondolatainknak bármiféle köze van a valósághoz.

A kereszténységgel kapcsolatban nem igaz, hogy már oly sokan kipróbálták, de nem volt elég jó; az igazság az, hogy nem volt elég könnyű és ezért a legtöbben ki sem próbálták.
Vagy:
A kereszténységet nem kipróbálták és könnyűnek találták, hanem nehéznek találták, ezért ki se próbálták. 

A tévedések nem szűnnek meg tévedésnek lenni azután sem, hogy divattá válnak.

Vannak olyanok, akik gyűlölik a kereszténységet, és a gyűlöletüket egy minden vallást felölelő szeretetnek hívják.

Ha nincs Isten, nem lennének ateisták.

Az Egyházat azzal vádolják, hogy elrejtette a Bibliát, ami természetesen nem igaz; de még ha igaz is lenne, akkor sem lenne olyan bámulatos teljesítmény, mint a reformációé, aminek sikerült elrejtenie minden mást a hitről.

A reformátornak nagyjából igaza van abban, hogy mi a rossz; de általában téved abban, hogy mi a jó.

http://www.depositum.hu/chesterton.html
http://www.independent.co.uk/news/uk/home-news/saint-gk-chesterton-bishop-begins-preliminary-tests-for-canonisation-of-writer-8785063.html

2013. november 28., csütörtök

Beszélgetés a túlvilágon

Kicsit megkésve, de ezzel szeretnék megemlékezni C. S. Lewis halálának 50. évfordulójáról. http://www.libri.hu/konyv/menny-es-pokol-kozott.html


I. fejezet

— A halál utáni élet mint menekülés a valóság elől? A mennyország mindenütt van? Miként tudhatunk bármit is a láthatatlan dolgokról? Képletesen vagy szó szerint kell-e értelmeznünk a Bibliát? A szeretet Istene kizárja a pokol létezését? Önszántunkból választjuk a poklot? A tisztítótűz mint az örök boldogság előszobája? —

KennedyHol a pokolban vagyunk?
Lewis: Ó, csak nem egy katolikushoz van szerencsém?
Kennedy: Erre talán az akcentusomból jöttél rá, hm?
Lewis: Igen. Úgy értem, te Kennedy elnök vagy, nem? Hogyan kerültél ide – akárhol is legyünk?
Kennedy: Volt elnök, azt hiszem. Úgy tűnik, meggyilkoltak. Te ki vagy? És – visszatérve az előző kérdésemhez – hol a pokolban vagyunk?
Lewis:C. S. Lewis a nevem. Én is éppen meghaltam, és egészen biztos vagyok benne, hogy a helyet illetően tévedsz. Ez itt túl kellemes, hogy a pokol legyen. Viszont semmiféle Istent nem láttam. Hát te?
Kennedy:Én sem.
Lewis:Akkor ez a mennyország sem lehet. Lehetséges, hogy a pokol tornácán vagyunk.
Kennedy:Huh! Tényleg így gondolod?
Lewis:Ami azt illeti, valószínűbbnek tűnik, hogy ez a tisztítótűz, különösen, ha kijutunk innen, és a mennyországba kerülünk. Íróként elmélkedtem kissé eme helyekről, elsősorban a Nagy válás című könyvemben. Valószínűleg nem olvastad. Nem… nos… Azért a fogalmakat csak ismered, ha egyszer római katolikus voltál!
Kennedy:Hm… Inkább amolyan modern katolikus voltam; sosem érdekeltek a természetfeletti misztériumok vagy a mitológia. Túlságosan lefoglaltak a világ fontos dolgai, melyek rám voltak bízva, semhogy ilyen fellegvárakba meneküljek. Ahogy Thoreau[1] fogalmazott: „Egyszerre csak egy világ!”
Lewis:De most már belátod, hogy tévedtél, nem?
Kennedy:Mire gondolsz?
Lewis:Nézd, először is arra, hogy ez nem mitológia. Ez valóság. Akárhol is vagyunk, itt vagyunk, életnagyságban. Másodszor, a szabály nem az, hogy „Egyszerre csak egy világ!”. Most egy másik világban vagyunk és a földi múltunkról beszélgetünk. Ez máris egyszerre két világ az én számításaim szerint. És amíg a földön éltünk, gondolkodhattunk erről a világról is: ugyebár ez is két világ egy időben. Végül pedig arra gondolok, hogy ez nem menekülés a realitások elől. Valójában az lett volna a menekülés, ha földi életünk során nem készülünk fel erre az utazásra. Nem gondolod?
Kennedy:Hmm… Azt hiszem, igazad van. De nézd csak: itt jön még valaki! Felismered, ki az?
Lewis:Nos, ő Huxley! Aldous Huxley. Üdvözöllek, Aldous! Hogyan kerültél ide?
Huxley:Nyilván éppen úgy, ahogyan ti is. Meghaltam. Ó, nahát! Kennedy és Lewis! Ideális társaság az élethez – vagy a halálhoz –, akármit is csinálunk itt! Amúgy hol vagyunk?
Kennedy:Éppen ezt akarjuk kideríteni. Lewis szerint ez valamiféle pokol tornáca, vagy tisztítótűz. Én csak azt remélem, hogy nem a pokol.
Huxley:Nos, mindketten tévedtek. Ez a mennyország. A mennyországnak kell lennie.
Kennedy:Miért?
Huxley:Mert a mennyország mindenhol van; ha megvilágosodsz, meglátod.
Lewis:Úgy érted, még a pokolban is?
Huxley:Ó, ez szórakoztató lesz! Lewis, te nem sokat vesztettél a kötekedő hajlamodból, hogy folyton szókratészi kérdéseket tegyél fel, igaz? Emlékszem, hogyan változtattad Oxfordot valódi darázsfészekké, amikor még a földön vitatkoztál, és most itt is kezded. Hanem tetszik ez a kihívás!
Lewis:Akkor válaszolj. Ha a mennyország mindenhol van, akkor vagy nincs pokol, vagy a pokol a mennyország része. Melyiket választod, Aldous?
Kennedy:Várjatok egy kicsit! Mielőtt belemelegedtek, kaphatnék valami biztosítékot, hogy ez a vita vezet is valahová? Én is nagy vitázó hírében álltam, de mi politikusok a konkrét és tapintható dolgokra korlátoztuk magunkat. Szerintem abból csak üres szövegelés születhet, ha olyan dolgokról vitázunk, amelyeket egyikünk sem látott még.
Lewis:Szóval tudni szeretnéd, hogy létezik-e módszer, amellyel a számunkra láthatatlan dolgokról is ki lehet deríteni az igazságot?
Kennedy:Igen. Mielőtt fölszállsz, győződj meg róla, hogy a repülőgéped tud repülni, és hogy képes is visszaszállni a földre. Lewis, az imént azt mondtad, hogy írtál egy könyvet a mennyországról. Az Isten szerelmére, mégis hogy a pokolba tudsz te akármit is a mennyországról? Talán jártál már ott?
Lewis:Igen, számtalanszor megjártam a mennyet és a poklot is.
Huxley:Látja, Elnök Úr…
Kennedy:Kérlek, hívj Jacknek!
Lewis:Ez némi zavart fog okozni. A barátaim engem hívtak Jacknek.
Huxley:Talán válasszon először a rangban följebb álló! Nem bánnád, ha Lewisnak szólítanánk?
Lewis:Ahogy gondoljátok. Most a világos beszéd a lényeg, és nem a megszólítások.
Huxley:Rendben. Nos, Jack, Lewis megjegyzését a mennyországról lelki értelemben kell venni, és nem szó szerint.
Kennedy:Ó! Hát, ha csak erről van szó…
Lewis:Nem, nem! Várjatok! Ne kezdjünk el dagonyázni a „lelki értelemben vett dolgok” mocsarában! Értsük szó szerint a kifejezéseket, amennyire csak lehet! Fizikailag se a mennyben, se a pokolban nem jártam még.
Kennedy:Na, ugye! Hanem akkor honnan tudhatsz róluk bármit is?
Lewis:Elmesélték.
Kennedy:Micsoda? Hogy érted ezt?
Lewis:Vannak ismereteid Tibetről, nem?
Kennedy:Persze!
Lewis:Na, és jártál már ott?
Kennedy:Nem.
Lewis:Viszont akkor honnan ismerheted?
Kennedy:Na, már értem! Mások meséltek róla. De ez csak akkor igazi tudás, ha elfogadjuk azt, amit mondanak nekünk.
Lewis:Pontosan. Ezt hívják „hitnek”.
Kennedy:Te csak úgy, kritika nélkül hiszel?
Lewis:Nem. Először is kizárólag megbízható forrásoknak hiszek, majd pedig a hitemet értelemmel is megvizsgálom.
Kennedy:Egyáltalán nem akarom kétségbe vonni a hited, de azt hiszem, az én hitem meglehetősen különbözik a tiédtől.
Lewis:Mire gondolsz?
Kennedy:Arra, hogy te vallási konzervatív vagy.
Lewis:Az attól függ, mit jelent ez a címke. Mindig is azt gondoltam: a liberális és a konzervatív jelzőt nem azért használják az emberek, hogy segítse őket a gondolkodásban, hanem éppen ellenkezőleg – hogy ne kelljen gondolkodniuk. Kijelented, hogy konzervatívnak vagy liberálisnak tartod magad, azután eme két kategóriába bármit besorolhatsz, és ezzel életed végéig letudtad a gondolkodást.
Kennedy:Jó, akkor fundamentalista vagy.
Lewis:És ez mit jelent? Erről egy olyan ember jut eszembe, aki nem iszik, nem cigarettázik és nem használ trágár szavakat. Ebben az értelemben nem voltam fundamentalista.
Kennedy:Valami olyasmire akarok kilyukadni, hogy… Te a Bibliából mindent szó szerint értesz?
Lewis:Dehogy. Amikor Jézus azt mondja, „én vagyok a kapu”, nem keresem rajta a kilincset.
Kennedy:És amikor a mennyről és a pokolról beszél, valódi angyalokra és démonokra gondolsz?
Lewis:Igen.
Kennedy:Miért? Miért nem lehet ezt is költői képként érteni?
Lewis:Mert az elbeszélő szó szerint értette.
Kennedy:Ezt te honnan tudod?
Lewis:Az egész csak józan paraszti ész kérdése. Figyelj: gondolod, hogy Jézus, vagy bárki a követői közül kezét nyújtotta a kilincsért, amikor azt mondta, „én vagyok a kapu”?
Kennedy:Nem.
Lewis:Viszont amikor a mennyről és a pokolról beszélt, a hallgatósága vajon költői képként fogta föl?
Kennedy:Nem. Minden bizonnyal nem voltak kellően felvilágosultak.
Lewis:Jézus jó tanító volt?
Kennedy:Hát persze!
Lewis:Egy jó tanító vajon nem veszi-e figyelembe a hallgatósága képességeit, és vajon nem tudja-e felmérni, hogy a szavait miként értik?
Kennedy:De, persze!
Lewis:És egy jó tanító vajon használ-e költői nyelvezetet, amikor tudja, hogy a hallgatósága félre fogja érteni, mivel szó szerint veszi az elhangzottakat?
Kennedy:Nem.
Lewis:Látod, mi következik ebből? Azt akarta, hogy szó szerint vegyék, amikor a pokol létezéséről beszélt. Ezek létező helyek. Vagy a mennyországba, vagy a pokolba fogunk kerülni – örökre –, ezért végtelenül fontos, hogy melyikbe kerülünk. Ezt akarta mondani, és nem valami mást, amikor a mennyországról beszélt.
Kennedy:Tehát tényleg azt hiszed, huszadik századi ember létedre, hogy létezik egy hely, ahol patás és szarvas ördögök vannak?
Lewis:Már egyik könyvemben is megírtam, hogy nem értem, mi köze van ehhez az időnek; és nem ragaszkodom a patákhoz és a szarvakhoz sem.
Kennedy:De a többihez igen?
Lewis:Igen.
Kennedy:Nos, én inkább hiszek az ember jóságában, mint Isten gonoszságában.
Lewis:Isten gonoszságában?
Kennedy:Jól hallottad. El tudsz képzelni gonoszabb istent, mint aki az örök pokolba dobja az embereket?
Lewis:Persze, el tudok képzelni egy sokkal gonoszabb Istent is.
Kennedy:És milyen ez az Isten?
Lewis:Olyan, aki embereket taszít a pokolba. Egy igazságtalan Isten. Isten azonban, akiben én hiszek, nem csak az igazságtalanságnak, de az igazságosságnak is fölötte áll. Ő a színtiszta szeretet.
Kennedy:Gyönyörű! De akkor nem létezhet pokol.
Lewis:Ez ebből nem következik.
Kennedy:Miért nem? Akkor hogyan születhet a tiszta szeretetből pokol?
Lewis:Nem hiszem, hogy a poklot Isten alkotja; szerintem mi alkotjuk, és a gonosz lelkek.
Kennedy:Viszont Isten taszít oda!
Lewis:Megint csak tévedsz. A poklot mi magunk választjuk, szabad akaratunkból.
Kennedy:Ugyan ki hozna ilyen döntést? Ki választaná a poklot a mennyország helyett, ha a szabad döntésére van bízva?
Lewis:Bárki, aki Istent kényelmetlennek és elviselhetetlennek találja, aki képtelen elviselni a világosságot és az igazságot.
Kennedy:Arra célzol, hogy az üdvösség nem a jó és a rossz cselekedetek méricskélésén múlik, hogy az egész nem csak amolyan erkölcsi könyvelés?
Lewis:Persze, hogy nem az! Gondolj csak a jobb latorra! Ő a mennyországba került, annak ellenére, hogy több volt a számláján a rossz.
Kennedy:Én mindig azt hittem, hogy a sorsunkat ez az erkölcsi mérleg határozza meg.
Lewis:Ezért nem hittél soha a pokolban.
Kennedy:Talán így van. De továbbra sem értem, miért választaná valaki a poklot a mennyország helyett.
Lewis:Szerinted mi a pokol? És mi a mennyország?
Kennedy:Ahogy már mondtam, e kérdésekben soha nem mélyültem el. A szokásos dolgok jutnak róluk eszembe: jutalom és büntetés, élvezet és fájdalom, boldogság és nyomorúság.
Lewis:És nem értetted, miként választhatja valaki szabad akaratából a boldogság helyett a nyomorúságot.
Kennedy:Pontosan!
Lewis:Viszont ha a boldogság nem jutalom, ami kijár a jó élet után, akár egy iskolai kurzus végeztével az oklevél; hanem a boldogság maga a jó élet, annak megélése? És ha a büntetés sem külső, hanem belső: magának a gonoszságnak a megélése? Érted, mi következik ebből?
Kennedy:Azt hiszem, igen. Minden egyes jó vagy gonosz döntésünkben benne van a menny vagy a pokol választása is.
Lewis:Jól mondod.
Kennedy:Szóval ezért mondtad, hogy számtalanszor megjártad már a mennyországot! Viszont most te is átvitt, és nem fizikai értelemben beszélsz a Biblia mennyországáról és pokláról. Aranyozott utak, tűz és terméskő helyett, valódi jutalom és büntetés helyett, a te mennyországod és poklod csupán lelkiállapot kérdése. Azt hittem, ragaszkodsz ahhoz, hogy a mennyre és a pokolra anyagi valóságként gondoljunk.
Lewis:A létezésüket kell szó szerint venni, éppen úgy, ahogy Isten létezését is. De a természetük csak jelképekkel ragadható meg, éppen úgy, mint Isten természete is csak jelképeken keresztül érthető.
Kennedy:Ez nem áll közelebb az én modernista álláspontomhoz, mint a te tradicionalizmusodhoz?
Lewis:Ha ismernéd a szentek és a misztikusok írásait, tudnád, hogy ez az álláspont meglehetősen tradicionális. Tudod, ti modernisták hajlamosak vagytok lekicsinyelni a hagyományt anélkül, hogy bármiféle esélyt is adnátok neki.
Kennedy:Még mindig nem győztél meg arról, hogy egy normális és egészséges ember miként köthet ki a pokolban.
Lewis:Olvasd el Charles Williams barátom Alászállás a pokolba című regényét, és megérted!
Kennedy: És szerinted hol találok itt könyvesboltot?
Lewis:Hű, tényleg! Egy-null neked. Időnként hajlamos vagyok elkalandozni.
Kennedy:Akkor térjünk vissza a jelenbe, a legfontosabb kérdéshez, hogy tulajdonképpen hol is vagyunk! És miért vagyunk itt, ha ez nem a mennyország és nem is a pokol?
Huxley:Talán kaptunk egy második esélyt.
Lewis:Vagy az előző esélyünket kellene itt és most jobban átgondolnunk és megértenünk – én valószínűbbnek találom, hogy ezért vagyunk itt.
Kennedy:Mire gondolsz? Miféle előző esélyünket?
Lewis:Azokat a döntéseket, amelyeket már meghoztunk a földön.
Kennedy:Azt hittem, szerinted ez a tisztítótűz.
Lewis:Igen, így gondolom. De szerinted mi a tisztítótűz?
Kennedy:Nem vagy te kicsit szerelmes a kérdéseidbe?
Huxley:Tudod, Jack, ő Szókratész reinkarnációja.
Lewis:Felejtsük el ezt a bókot, és inkább válaszolj a kérdésemre, ha valóban ki szeretnéd deríteni, hol vagyunk, és mit is kéne csinálnunk! Nézd, én sem vagyok biztos a dolgomban. Azért teszem fel e kérdéseket, hogy letisztázzam a saját gondolataimat, és megtaláljuk az igazságot. Egyáltalán nem azért, hogy megnyerjem a vitát, vagy valami olyasmit tanítsak nektek, amit én már tudok, ti viszont nem.
Kennedy:Aldousnak igaza van, úgy beszélsz, mint Szókratész. De nem baj, megpróbálok válaszolni a kérdésedre. Hogy szerintem mi a purgatórium? Nem igazán gondolkodtam még rajta, de a katolikusok többsége azt hiszi: a purgatóriumba azért mész, hogy megfizess a bűneidért.
Lewis:Véleményem szerint, e meglátásod nem rossz, de nem is teljesen jó. Valószínűbb, hogy a tisztítótűznek inkább nevelő jellege van, semmint büntető – mondhatnánk, a földi életünk „javító olvasata”. Ebből adódóan ez valóban a mennyország előcsarnoka, és nem egy különálló hely. Tehát, ha ez a tisztítótűz, akkor most fel kell készülnünk a tömény mennyországra.
Kennedy:Remélem, igazad van!
Lewis:Miért? Attól tartasz, hogy valahol máshol vagyunk?
Kennedy:Őszintén szólva, jobban zavar a pokolba vetett hited, mint az a lehetőség, hogy esetleg tényleg a pokolban vagyunk. Ez utóbbi távolinak tűnik, az előbbi viszont fullasztó és félelmetes.
Lewis:Miért tartod ijesztőnek a hitemet, ha magától a pokoltól nem félsz?
Kennedy:Pontosan, amiért a boszorkányokba vetett hit is ijesztő; még akkor is, ha nem hiszel a boszorkányokban.
Lewis:Értem már! Az értelmedet vagy az érzelmeidet zavarja?
Kennedy:Nem értem, mire gondolsz.
Lewis:Arra vagyok kíváncsi, hogy a téves gondolkodásom zavar-e, vagy az indítékaim, amelyek miatt így vélekedem?
Kennedy:Az utóbbi.
Lewis:Mindjárt gondoltam!
Kennedy:Egy olyan értelmes, kedves és jó ember, mint te, miért akarna hinni az örök szenvedésben? Nem vagy te titokban szadista?
Lewis:Csak nem nevezed szadistának azt az anyukát, aki rákiált a kicsinyére, hogy szaladjon le az útról az érkező kamion elől?
Kennedy:Persze, hogy nem!
Lewis:Pedig ő hisz a kamion létében – és a veszélyben is, amit az jelent.
Kennedy:Igen, de a veszély, amelytől óvja a gyermekét, valós. Egy anya nem csak úgy kitalálja az ilyesmit.
Lewis:Pontosan: a poklot sem mi találtuk ki, jóllehet egyáltalán nem akarjuk a létezését.
Kennedy:De akkor miért hiszel a létében?
Lewis:Ez egy hittétel. Az egyház mindig is tanította. A Biblia tanítja. Jézus is tanította, ez egyértelmű.





[1] Henry David Thoreau (1817–1862): amerikai filozófus elhíresült kijelentése, amelyet halálos ágyán tett.

2013. november 23., szombat

Jézus: demokrata vagy király?

Krisztus Király vasárnapján a következőket ajánlom elmélkedésre:

Peter Kreeft, kortárs amerikai filozófus szerint a mai ember legmakacsabbul az egalitarianizmus (az egyenlőség) dogmájához ragaszkodik. Az egyenlőség kultusz egy olyan vallás, amelyben tudat alatt a legtöbb keresztény, szekuláris és újpogány (new age) nézeteket valló ember osztozik.

Először néhány gondolat a dogmákról, mert lesznek akik kikérik maguknak, hogy ők márpedig nem követnek dogmákat. De nekik nincs igazuk.
  1. Egyrészt azért, mert a szó maga azt jelenti, hogy olyan megállapítás, amelyet mindenki igaznak láthat; vagyis ha valaki nem követ dogmákat, akkor semmiről nem gondolja azt, hogy valóban igaz - tehát az ilyen ember büszkén állítja, hogy semmiről nem tud semmit. Ha valakire ez tényleg igaz volna, az nem a legszabadabban gondolkodó filozófus volna, hanem a legnagyobb őrült a pszichiátrián.
  2. Másrészt, ahogy G. K. Chesterton megfogalmazta, csupán kétféle ember létezik: az olyan, aki tudja, hogy dogmákat követ, és az olyan, aki nem... A különbség hihetetlenül lényeges.
  3. Harmadrészt logikailag szükségszerű, hogy az emberi gondolkodásunk dogmatikus legyen, ugyanis ha semmi sem magától értetődő (ha semmi sem dogma), akkor semmi sem bizonyítható (Arisztotelész). Mi lenne akkor a tudománnyal például...  
Keresztényként ebből 2+1 tanulságot érdemes levonnunk.
  1. Érdemes ismerni a keresztény dogmákat, és az életünket szerintük alakítani.
  2. És érdemes megismerni a nem keresztény dogmákat, amikben hiszünk, és tudatosan lenevelni magunkat róluk.
  3. Egy kiegészítő gondolat: megfordulhat a fejekben, hogy ez szűklátókörűség, vagy hogy így lemondunk némely nem keresztény igazságról. Ám ez definíciószerűen lehetetlen, ugyanis (feltéve hogy a kereszténység igaz) minden igazság keresztény, mivel a keresztény jelző azt jelenti, hogy krisztusi, és Krisztus pedig maga az igazság.  
És akkor kanyarodjunk vissza korunk alapvallásához: az egyenlőség dogmájához (az egalitarianizmushoz). Ezt a dogmát kétségbe vonni a legnagyobb vétek a közkultúra szemében.  Az igazság, a kiválóság és erényesség sérti mindazokat, akik azt hajtogatják, hogy:
  1. mindenkinek egyformán igaza van (pl. "minden vallásnak igaza van", vagy "ki-ki higgyen a maga igazságában") 
  2. mindenkinek egyforma joga van (pl. papnak lenni, szülőnek lenni, Bibliát értelmezni stb)
  3. én is vagyok olyan jó, mint bárki más (pl. "engem senki nem ítéljen meg", "mit képzel az Egyház, hogy bűnnek tekinti ezt vagy azt") 
Korunkban, aki felmutatja az igazságot, aki kiváló és él kiválóságával, vagy aki erényes és nem tolerálja cinkosul a rosszat, azt megbélyegzik, mint elitistát.

A kereszténység mégsem egalitariánus, hanem elitista:
    Krisztus király
  1. Elit, annyit tesz, mint kiválasztott. A keresztények mind kiválasztottak (elitek). Nem mi választottuk Istent, hanem ő választott minket
  2. Mindig Istennek van igaza, és nem a többség dönt
  3. Isten igazságossága nem hasonlatos a matematikai egyenlőséggel, hanem zenei szimfóniával hasonlatos: az alá- és fölérendeltségek együtt a nagyobb dicsőség feltételei mindenki számára
  4. A mennyországba vezető út mindig vissza út: nem a saját igazunk érvényesítésén, hanem a bűnbánaton keresztül vezet
  5. Az Istennek vannak különleges választottjai, akik nagyobbak a többieknél
  6. A mennyországban sem lesz egyenlőség
  7. A legjellegzetesebb keresztény öröm, az alázat öröme: felnézni valakire, magasztalni valakit, aki nagyobb nálad. A mennyország ettől lesz hangos, és ezért választják majd inkább a poklot a mennyország helyett azok, akik kikérik maguknak, hogy én is olyan jó vagyok mint bárki más.  
  8. Krisztus soha nem ígért nekünk demokráciát, de királyságot igen
  9. Ennek valósága, már itt van közöttünk az Egyházban
  10. Az Egyház hierarchikus
  11. A demokrácia nem, az engedelmesség viszont alapérték
  12. Jézus a királyunk, akivel lehet személyes kapcsolatunk és lehetünk jó barátai is (ő mindenképpen ezt akarja), de Jézus nem a haverunk akivel egyenlőnek kell érezni magunkat
Ezekre emlékezzünk Krisztus Király vasárnapján, az Egyház fő ünnepei közül a "legfiatalabbikon". XIII. Leó pápa az 1900-as jubileumi év alkalmából a 20. sz. királyának hirdette ki a Megváltót, és világszerte mindenütt a legmagasabb hegyek ormán, ill. magaslatokon kereszteket és Krisztus-szobrokat állítottak föl a Megváltó emlékezetére. Bár ünnepként új, az alapgondolat az első keresztény közösségek idejére vezethető vissza, és természetesen a Bibliára is: Krisztus a megtestesüléssel és a megváltó halállal szerezte királyságát a világ üdvösségére.

http://lexikon.katolikus.hu/D/dogma.html
http://lexikon.katolikus.hu/K/Krisztus%20Kir%C3%A1ly%20vas%C3%A1rnapja.html
http://hu.wikipedia.org/wiki/Krisztus_kir%C3%A1ly_%C3%BCnnepe

2013. november 18., hétfő

Dr. House és az ateizmus

A minap viszontláttam egy barátom előadásán egy korábbi cikkemet. Kicsit leporolva, fogadjátok szeretettel!

Igaz-e?

Nagyon szórakoztató és nagyon elgondolkodtató ez a pali, dr. House, a cinikus doki a tévéből. Szerintem sokat tanulhatunk tőle: például, hogy a következetes ateizmus boldogtalanná tesz.



House: A racionális érvek általában nem hatnak a vallásos emberekre. Különben nem lennének vallásos emberek. 18: Maga ateista? House: Csak karácsonykor és húsvétkor. Az év többi részében nem igazán számít. 18: Mi a jó ebben? Egy véges és titokzatosság nélküli világegyetemben? House: Ez nem jó, hanem igaz. (4. évad, 2. rész, saját fordítás).

Egy korábbi cikkemben azt a kérdést tettem fel, hogy vajon a kereszténység boldoggá tesz-e? És arra jutottam, hogy igen: mélyen boldoggá tesz, ha komolyan vesszük, ha megéljük. Ebben az írásban pedig azt állítom, hogy az ateizmus reménytelenné és boldogtalanná tesz: ha komolyan vesszük, ha megéljük.

House-tól tényleg sokat tanulhatunk, vegyük csak például a fenti szövegrészletet. Az első mondat nyilvánvalóan nem igaz, nem bizonyított, hiszen a vallásos emberek nem rosszak matekból, logikából, vagy nem kevésbé talpraesettek és találékonyak, mint ateista társaik. Ez inkább csak egy csattanós szellemesség. Ám House-nak abban már teljesen igaza van, hogy a fontos kérdés nem az, hogy egy hit jó-e vagy rossz-e, hanem az, hogy igaz-e.


Más a kiindulópont

Vallási kérdésekben a lényegre törő becsületesség egyre ritkább, hiszen a mai kor mottója szerint minden hit egyenlő, és ki-ki higgyen abban, ami neki bejön – hát ezért üdítőek House eszes beszólásai. House persze téved, véleményem szerint, a válaszokat illetően, de a kérdései jók. A sorozat középpontjában egyébként nem a filozófia, hanem az áll, hogy House milyen gyors észjárású és milyen cinikus, ezért ne csodálkozzunk, hogy egy okos hívővel sem fut össze, senki soha nem szorítja sarokba, és mindig csak ő adja fel a leckét másoknak.

Mégis a rendező House karakterében valamit következetesen kifejezésre juttat: mégpedig azt, hogy House következetesen megélt ateizmusa kivonja az értéket és az értelmet az életéből, és magányossá, reménytelenné teszi. Noha mind irigyeljük okossága és magabiztossága miatt, House a sorozatban végig nyüglődik, mégpedig nem a beteg lába miatt elsősorban, hanem azért mert nem hiszi el, hogy bárki is igazán szeretné (mindig az érdeket, az evolúciós ösztönt keresi a szeretet megnyilvánulásai mögött), és ő maga pedig fél szeretni (hiszen a szeretet nem is létezik).

Ebben az írásban nem akarom House-t cáfolni, nem is biztos, hogy meggyőző lenne. Itt elég csak annyit megjegyezni, hogy az alapvető különbség House – vagyis az okos ateista – és az átlagember között az, hogy más a kiindulópontjuk. A többség adatként fogadja el az emberi tapasztalatokat az erkölcsi kötelességtudattal, a szeretettel és a gondviseléssel kapcsolatban – még ha ezek a tapasztalatok kevertek és homályosak is –, és eme adatokat beillesztik a világképükbe. Ezért nem tűnik a többség számára képtelennek Isten létezése.

Az ateisták ezzel szemben a tudományos redukcionizmus nevében letagadják ezeket a tapasztalatokat (illúziónak tartják őket), így a világképük szegényebb adathalmazra épül. Mindössze ennyi: más a kiindulópont. Innentől viszont mind az ateista, mind a hívő lehet logikus vagy következetlen, de nem fognak egyetérteni.


Átlag ateisták és átlag hívők...
Hanem térjünk most vissza a következetes ateizmushoz: azoknak az embereknek, akik őszintén hiszik az ateizmust, valamint elég becsületesek és okosak, hogy a következményekkel is számoljanak, vajon milyen az életük? Olyan, mint House-é. Persze nem abban az értelemben, hogy olyan ügyes szakemberek lesznek, mint House, vagy olyan jó lesz a humoruk, hanem abban az értelemben, hogy olyan reménytelenek lesznek, mint ő.

Vagy mint Nietzsche, Sartre és Camus, akik jól tudták, ha nincs Isten, akkor semmi sem igazán jó, semmi sem igazán értékes, és semminek nincs igazán értelme. Ha minden értéket csak mi, emberek találtunk ki, akkor az érték egyenlővé lesz a praktikus haszonnal, és akkor a náci értékrend éppannyira semleges, mint Teréz anya önfeláldozó szeretete – mert ugyan ki ítélné ezt meg, ha nem egy Isten?

Az átlag ateistákkal, mint velünk, átlag hívőkkel is, az a baj, hogy túlontúl következetlenek – nem úgy, mint House karaktere. Az ateisták, ha már nézetük szerint minden csak anyag, evolúciós melléktermék és társadalmi konstrukció, vajon gondolnak-e erre, amikor átölelik a gyerekeiket, vagy eltemetik az édesapjukat, vagy szerelmesen megcsókolják a feleségüket, vagy egy régi baráttal újra találkoznak – gondolnak-e arra, hogy a szeretet melegsége, vagy olykor követelő szava csak ösztön, és konvenció, semmi más… Nem gondolnak erre, mert következetlenek. House azonban ezt mindig észben tartja, ezért reménytelen.

Azt mondtam, velünk, hívőkkel is az a baj, hogy következetlenek vagyunk. Ha igazán hisszük, hogy Isten gyermekei vagyunk – és hogy a felebarátunk is az –, akkor miért nem szeretjük jobban, áldozatosabban és kitartóbban? Ha meg vagyunk váltva, akkor miért nem vagyunk szentek? Attól félek, a következetességet nekünk is el kéne lesni House-tól. Ha majd következetesek leszünk, nem lesznek érvek a szeretetünk ellen, ugyanis a szentség ellen nem lehet érvelni.

http://mindennapi.hu/cikk/blogok/dr-house-es-az-ateizmus/2011-11-23/9943

2013. november 15., péntek

Jézus: őrült, hazug, vagy Isten?

Bizonyítható-e, hogy Jézus Isten?

A kérdés ugyanaz, mint hogy „bizonyítható-e a kereszténység", mert Jézus istensége az összes többi keresztény tanítás alapja. Ha Jézus Isten, akkor a kereszténységnek mindenben igaza van, és mindenkinek kereszténnyé kell válnia. Ha viszont Jézus nem Isten, akkor a kereszténység még csak nem is egy a nagy életfilozófiák közül, hanem egyszerű átverés. A kereszténység létjogosultsága tehát a tét.

Több-e a kereszténység, mint egyéni preferencia vagy személyes vallásos érzület?

Az érvelés Jézus istensége mellett az alábbi tényekre épül:
a) Jézus jó és bölcs ember volt. Ezt általában azok is elismerik, akik nem hajlandók elfogadni istenségét. Ha valaki ezt nem fogadja el, ha nem látja meg Jézus életében és halálában a szeretetet (amely kemény akár a gyémánt) és az igazságosságot (amelyet mégis gyöngéden érvényesít), azzal nem lehet mit kezdeni. Sajnos lehetséges tagadni a jóságot: Christopher Hitchens +, korunk egyik leghíresebb ateistája például, az egyik tévés vitájában arról beszélt, hogy Teréz Anya mennyit ártott az emberiségnek, és hogy jobban tette volna (Teréz anya) ha otthon marad... Ám az emberek többsége nem vak a jóságra, és Jézus megragadja őket. Ha mégsem hisznek neki, az nem azért van, mert nem tartják jónak, hanem azért mert nem logikusak és következetesek. Hogyan vezet el a logika Jézus jóságából az istenségéig? 
b) Jézust bűnözőként végezték ki. Jézus valós létezése és kereszthalála megalapozott történelmi tények, vagyis a legszkeptikusabb és keresztényellenes kutatók sem vitatják, hogy Jézus élt, és hogy a kereszten végezte, ahogy meg is van írva.
c) Jézus Istennek mondta magát. Erre a garanciánk az apostolok írásai és a vértanú haláluk, amely szintén történeti tény, és amelyet a Jézus istenségébe vetett hitükért vállaltak. Persze az, hogy Jézus Istennek mondta magát, nem jelenti automatikusan azt, hogy Isten is volt: Jézus tévedhetett is, hazudhatott is, vagy az apostolok akár félre is érthették. Ezeket kell most megvizsgálnunk!

Egyazon érv négy változata:
1.       Jézus aut deus aut homo malus (vagy Isten, vagy rossz ember): Jézus nem rossz ember, tehát Istennek kell lennie. A feltevés bizonyítása: egy ember, aki Istennek mondja magát, de nem az, nem lehet jó ember. Az ilyen embert vagy hazugnak kell tekintenünk (amennyiben maga sem hisz igazát), vagy őrültnek kell tekintenünk (amennyiben valóban elhiszi a saját állítását). Mivel Jézus Istennek mondta magát, ezért egyszerű jó ember nem lehet, így 3 lehetőségünk marad: ő mindenképpen vagy valóban Isten, vagy egy hazug, vagy egy őrült. Mivel Jézus esetében kizárható, hogy hazug vagy őrült lett volna, ezért bármilyen rendkívüli is, az egyetlen életképes elmélet vele kapcsolatban mégis az, hogy Jézus Isten.
2.       A nagy tanítók (a bölcsek) szavahihetőek. Jézus egy bölcs, tehát szavahihető. A szavahihető emberek igazat mondanak, főleg saját magukról. Ezért Jézus is igazat mond, elsősorban saját magáról. Ám Jézus azt mondja, hogy ő Isten. Ebből következik, hogy igaz, hogy Jézus Isten.
3.       Jézus, mint téveszmés: kizárva.


Jézus istenségét bizonyító mátrix
Bölcsek (olyan emberek, akik egyszerre rendelkeznek életbölcsességgel, szeretetteljesek és találékonyak):
Azok az emberek, akik nem nevezhetők bölcseknek:
Azok az emberek, akik Istennek (a Biblia Istenének) mondják magukat:
Egyedül Jézus.
Az istenkomplexusban szenvedő őrültek.
Azok az emberek, akik nem tartják magukat a Biblia Istenének:
Szókratész, Buddha, Mózes, Lao-ce, Konfuciusz, Bölcs Salamon, stb.
Az emberiség 99,9999999 százaléka.

Jézus mint szavahihető bölcs. Okok az ilyetén osztályozásra:
a.       életbölcsesség (prajna), belátás az emberi szív mélyére és emberismeret
b.      gyakorlatias szeretet, altruizmus, együttérzés (karuna), önzetlenség, ingyenes szeretet
c.       találékonyság, kiszámíthatatlanság, eredetiség, sokoldalúság, beskatulyázhatatlanság
Az istenkomplexusban szenvedők éppen eme tulajdonságoknak vannak híján: közhelyesek, önzők és unalmasak.

4.       A Jézusra vonatkozó besorolási lehetőségek összegzése:
a.       Jézus soha nem mondta magát Istennek? Ez esetben Jézus egyszerűen egy legenda, egy MÍTOSZ. Csakhogy Jézus személyének történetisége, és az hogy követői istenítették magalapozott tények.
b.      Jézus valóban Istennek mondta magát
i.                    Jézus a hinduk istenével, Brahmannal azonosult? Ez esetben Jézus egy a sok GURU közül. Csakhogy Jézus zsidó volt, és nem hindu. Jézus kontextusa a zsidók egyistenhite. 
ii.                  Jézus a zsidók Istenével, JHVH-val azonosult?
1.      Jézus állítása lehet hamis
a.      Jézus tudta, hogy állítása hamis? Ez esetben Jézus rossz ember, egy HAZUG. Ám akkor nem volt se jó, se bölcs, csak egy sikeres csaló. És akkor meg kell magyarázunk Jézus motivációját, hogy kitartott a hazugsága mellett a kínhalálig. (A vértanúság ugyan nem bizonyítja az igazad, de az őszinteségedet igen.)
b.      Jézus nem tudta, hogy állítása hamis? Ez esetben Jézus téveszmés volt, istenkomplexusban szenvedett, ŐRÜLT volt. Ám akkor Jézus szintén nem lehetett se jó, se bölcs. Ezen kívül képtelenség, hogy egy őrült nem hogy az életben, de még a halála után is tanítványok egységes csoportját tartsa össze. Klinikai őrülteknek nincsenek követőik.
c.   Jézust a tanítványai félre is értethették? Ez esetben Jézus a világtörténelem egyik legsikertelenebb tanítója. Egy ilyen Jézus aligha lenne bölcsnek nevezhető.
2.      Jézus állítása lehet igaz. Ez esetben Jézus az ÚR. Ez az egyetlen elfogadható elmélet az adatok fényében (már ha nem zárjuk ki eleve a természetfeletti létezését): ez a kereszténység.

http://www.libri.hu/konyv/menny-es-pokol-kozott.html