2013. május 31., péntek

Isten elveti az Egyházat bűnei miatt?

Probléma: A Katolikus Egyház történelmi és jelenkori bűnei bizonyítják, hogy nem lehet Isten igaz egyháza?

Katolikus válasz: Ennyi erővel Izrael sem lehetett Isten választott népe, mert annyi volt a bűnük. Aki így gondolkozik, az annak idején simán elvetette volna az Ószövetség igaz vallását is.

Probléma: Isten el is vetette Izraelt a bűneik miatt, és ugyanígy elvetheti a Katolikus Egyházat is?

Katolikus válasz: Igaz, hogy a bálványimádásuk miatt Isten elveti Izraelt, mint hűtlen feleséget, ám aztán visszafogadja. Tehát a zsidók kiválasztottsága nem csorbul az Ószövetségben, és Izrael hite végig az igaz hit marad bűneik ellenére is. Erről beszél Pál a Rómaiknak írt levélben: ti., hogy Isten ígéretei Izraelnek nem a tettektől, hanem a meghívó akaratától függenek.

(Mindez nem azt jelenti, hogy a zsidó hit ma is az igaz hit volna, hiszen azóta eljött Jézus, és az Újszövetség választott népe a katolikusok szerint természetesen a Katolikus Egyház -a fenti kérdések épp ezt próbálják elvitatni).

Mindenesetre világos, hogy sem az Egyház bűnösségének bizonyításával, sem Izrael elvetésének analógiával nem lehet helyesen érvelni a Katolikus Egyház kiválasztottsága ellen.

http://www.catholic.com/radio/shows/open-forum-8379#    min: 18

2013. május 26., vasárnap

Jézus vagy a szentek követése II. Szentírás és az első keresztények

Nekünk katolikusoknak a szentek a hőseink, a példaképeink, akiknek sikerült az, amit mi is el szeretnénk érni. Ám felvetődhet a kérdés: mi szükség a szentek példájára, ha követhetjük magát Jézust is? Lássuk mit mond a Szentírás és az első keresztények gyakorlata:

A Biblia és a katolikus hit egy összetett képet állítanak elénk: noha abszolút értelemben mindenkinek Jézushoz kell hasonulnia, nem elvetendő az Isten szentjeinek példája sem az úton.

1) Szent Pál például követendő példának tartja saját magát, így nyilvánvaló, hogy a még élő, kortárs szentéletű emberek követése bibliai:
- (1Kor 4,16) Azért kérlek titeket, legyetek követőim.
- (1Kor 11,1) Legyetek követőim, mint ahogy én Krisztus követője vagyok.

2) Mi a helyzet az elköltözött, égi szentekkel? A Szentírás őket is példaként állítja elénk, így kimutatható, hogy a Katolikus Egyház az Ó- és az Újszövetség organikus hitvilágát tanítja, ahol nincs mesterségesen szembeállítva az eleve szent (Isten) az Isten által megszentelttel (emberekkel, tárgyakkal és szokásokkal):
- (Jak 5,10-11) Testvérek, a szenvedés elviselésében és a kitartó türelemben vegyetek példát a prófétákról, akik az Úr nevében szóltak.
- (Sir 44,1-2) Nagyhírű férfiak dicséretét zengem, az atyáinkét, egymás után szépen. Sok dicsőt teremtett az Úr, megmutatta nagyságát ősidők óta.

3) Az élő és a meghalt szentek tehát egyformán követendőek? Ez ellentétes sok protestáns felekezet tanításával... Ám a Szentírás alapján egy családnak, sőt, egy testnek kell tekintenünk az égi szenteket és a földön küzdő szenteket. Jézus elítéli a mesterséges határvonalakat, ugyanis a szentek mind őbenne vannak. Az evangéliumokból tudjuk, hogy mikor a szadduceusok (akik tagadták a feltámadást) kérdőre vonják Jézust, ő kijelenti, hogy a pátriárkák Istene az élők Istene, tehát a pátriárkák, noha biológiailag meghaltak, élnek. Mindazok tehát, akik Jézusban vannak, élők és elhunytak egyaránt, egységben vannak egymással is, és ezért gyenge lábakon álló tanítás az, hogy élő prédikátorokat vagy lelkészeket szabad követnünk, ám korábbi generációk szentjeit nem lehet.
- (Mt 22,32) Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene. Isten nem a halottak Istene, hanem az élőké."
- (Mk 12,27) Tehát nem a halottak Istene, hanem az élőké. Így nagy tévedésben vagytok."
- (Lk 20,38) Az Isten nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki neki él."

4) Nem lehet, hogy a protestáns értelmezés az ősi, és a Katolikus Egyház csak századokkal később kezdte el propagálni a szenteket, mint példaképek?
Nem. Egyrészt, láttuk, hogy a katolikus tanítás bibliai. Másrészt az első keresztények, az apostolok tanítványai, szintén katolikusok voltak ebben a kérdésben is:
- Szent Polikárp vértanúsága, 17-18. (Kr. u. 157): ... Őt, Isten Fiát, valóban imádjuk, a vértanúkat azonban, mint az Úr tanítványait és követőit, a királyukhoz és mesterükhöz való rendkívüli ragaszkodásuk miatt méltán szeretjük és társaik szeretnénk lenni! [...] Ezen a helyen, mihelyst megtehetjük és az Úr is megengedi azt, összegyűlünk majd és megünnepeljük vértanúságának évfordulóját vigadva és örvendve, azoknak emlékére, akik befejezték már a pályafutásukat, és azoknak a felkészítésére, akik majd a lábnyomukba fognak lépni.
- Tertullianus: A koszorúról, 3,3. (Kr. u. 211): A halottakért évfordulójukon felajánlásokat végzünk, éppenúgy megüljük a (mennyei) születésnapokat is.
- Órigenész: Az imádságról, 11,1. (Kr. u. 233): A hitelesen imádkozókkal nemcsak a Főpap imádkozik együtt, hanem az angyalok is, akik jobban örvendeznek a mennyben egy megtérő bűnös fölött, mint kilencvenkilenc igazon, akiknek nincs szükségük megtérésre (Lk 15,7; Mt 18,13), s velük könyörögnek az elhunyt szentek lelkei is.

Összefoglalva: Nem ellentmondás van tehát Jézus követése és a szentek követése között, hanem épp ellenkezőleg: Jézus követésének a javasolt módja a szentek követése, ugyanis keresztényekként mind Jézus misztikus testének vagyunk részei.

http://www.catholic.com/radio/shows/the-communion-of-saints-8371#   min: 27, 51
http://depositum.hu/kozosseg.html
http://depositum.hu/tisztelet.html

2013. május 19., vasárnap

Jézus, vagy a szentek példája? I. Filozófia

Nekünk katolikusoknak a szentek a hőseink, a példaképeink, akiknek sikerült az, amit mi is el szeretnénk érni. Ám felvetődhet a kérdés: mi szükség a szentek példájára, ha követhetjük magát Jézust is? Lássuk először a filozófiai alapot:

1) A katolikus hit törekszik a többre: nem a vagy-vagy szőrszálhasogatása, hanem az is-is tágassága érvényesül ebben a kérdésben. Nem akarunk választani Isten és az Istentért kínhalált is halni képes szentek között, hanem szeretnénk megadni Istennek, ami Istené (az imádatunkat), és a szenteknek, ami őket illeti (a szeretetünket és tiszteletünket).

2) A katolikus hit emberi: tudjuk, hogy Isten áldása van minden nemes érzésen és törekvésen (közvetett/természetes kinyilatkoztatás), és hogy ez nem mond ellent a Biblia tanításának (közvetlen kinyilatkoztatás). Jézus tökéletes volt, így ő természetesen a tökéletes példakép, ám egyben a legnehezebben követhető példakép is, ezért jó, hogy vannak mások is előttünk. Ki ebben, ki abban tud inspirálni minket, és amíg ezek eredője Jézus irányába vezet, addig emberi példaképeink Isten eszközei életünkben. Például, a szentek körülményei sokszor közelebb állnak életünkhöz, mint Jézus körülményei. Jézusnak sosem kellett bűnbánatot tartania. A szentek azt mutatják meg, Jézus mit tett volna bizonyos helyzetekben, amik történetileg Jézussal nem történtek meg.

3) A katolikus hit teljes: sosem a hit egy tételét abszolutizáljuk, hanem az egészet vesszük figyelembe, hiszen Istentől az egész kinyilatkoztatás származik és nem egy-egy elszigetelt (és így a többi ellen kijátszható) eleme. A Szentírásból tudjuk, hogy Jézust kell követnünk, mert másban nincs üdvösség. Viszont a Szentírás az Ószövetség nagyjait (pl. Ábrahámot vagy a prófétákat), és az apostolokat is példaként állítja elénk (pl. Pált). Így nem fogadhatjuk el a kizárólagosan értelmezett "Jézus követést", hanem feltételeznünk kell, hogy istenfélő embereket követni helyes, és hogy ez éppenséggel része annak, hogy "csak Jézust követjük".

4) A katolikus hit történelmileg reális: a szentek tisztelete, legyenek azok élők vagy már holtak, az elejétől kezdve 1500 éven keresztül megkérdőjelezetlen része volt a kereszténységnek. Az, hogy protestáns felekezetek jobban tudnák ezt, mint a katakombák keresztényei, történelmileg megalapozatlan gondolat.

5) A katolikus hit Istene bevon a dicsőségbe: Jézus maga is képes lenne mindenki evangelizálására, még a Bibliára sem lenne szüksége. Ám valamiért ő azt szeretné, hogy mi hirdessük az igét, mi kereszteljük meg egymást, mi bocsássuk meg a bűnöket. Azt szeretné, hogy az üdvösség valódi eszközei és okai legyünk egymás életében, így Isten dicsőségében valóban osztozhatunk, és nem csak statiszták vagyunk a pálya szélén. Egymást és Istent így még több okunk van szeretni.

2013. május 12., vasárnap

Imádság: kérés vagy imádás?

A magyar imádság szó minden szépsége mellett félrevezető: olyan mintha az imádással lenne összefüggésben...

...és mivel imádat kizárólag Istennek jár, ezért a szentekhez és Máriához szóló katolikus imák szentségtörésként hatnak protestáns füleknek.

Ám az imádkozni szó, ahogy azt a keresztények nemzetközileg használják (az angol pray, az olasz pregare, a francia prier, a latin orare igék magyar megfelelője) a hétköznapi kérés szóból ered mindenféle vallásos tartalom nélkül, nem pedig az adorare, vagyis imádni szóból.

Az már az évszázadok hozadéka, hogy a vallásos jelentés jószerivel kiszorította a használatból az egyszerű kérni jelentést. Noha az olaszok, franciák és angolok mind a mai napig értik a különbséget, és használnak olyan fordulatokat a hétköznapi nyelvben, ami elárulja ezt. Azt hogy "kérlek szépen" az olasz így mondja: ti prego, a francia így: je t'en prie. Ugyan azt a szót használják, mint amit az imádkozásra is.

A magyar imádság szó, sugalljon bármit is, ugyan így nem az imádással áll összefüggésben elsősorban (noha ilyen jelentéssel is gazdagodott az idők folyamán, amikor Istenhez szól). A katolikusok, amikor szentekhez imádkoznak, nem imádják őket, hanem mint nagyobb testvéreikhez fordulnak, hogy ők, akik már az Atyával vannak, imádkozzanak velünk.

Az, hogy vajon ez értelmes-e, egy másik blog posztra tartozik. Mindenesetre világos, hogy sem szenteket, sem bálványokat nem imád az Egyház, hanem mindössze egy nyelvi érdekességről van itt szó, amit érdemes észben tartani.

2013. május 7., kedd

Botrány és malomkő

Mi a botrány és miért rosszabb, mint a nyakba kötött malomkő?

"Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik." Mt 18,6

A köznyelvben "botrányosnak" helytelenül azt nevezzük, ami egyszerűen nem tetszik nekünk. Kicsit elegánsabban használjuk a kifejezést, amikor valakinek a zavarkeltő, trágár vagy felháborító viselkedését minősítjük botrányként. Olyasmit nevezünk botránynak ebben az értelemben, ami nem fér bele az erkölcsi felfogásunkba. Ám ez is helytelen.

A botrány szó a görög szkandalon (σκάνδαλον, ου, τό) kifejezésből származik, amely "botlást okozó követ", vagyis botránykövet jelent. Jézus, ennek megfelelően, botrány alatt nem a felháborító viselkedést érti, hanem az olyan viselkedést, amely másokat bűnre csábít, vagy elbizonytalanít a jóban.

A kifejezés pszichológiája épp fordítottja annak, amint gondolnánk. Megbotránkoztatni valakit nem annyit tesz, mint felháborítani az illetőt, hanem rosszra tanítani. És a megbotránkoztatott nem visszataszítónak találja a látott rosszat, hanem épp ellenkezőleg: kívánatosnak, elfogadhatónak, vagy követendőnek fogja vélni a botrányt okozó példáját.

Ebben az értelemben nem az alkoholista okoz botrányt, aki a játszótéren ráijeszt a gyerekekre, ugyanis ez senkit nem csábít bűnre, hanem például az a "maga módján keresztény" barátunk, aki legyint az önfegyelmet is igénylő parancsokra, és azt hangoztatja, hogy Isten nem olyan kicsinyes, mint a papok. Jézus szavai neki szólnak.

A katekizmus érdekes módon a botránykeltés bűnét az ötödik parancs alá sorolja (Ne gyilkolj!). De vajon mi köze a rossz példának, a gyilkoláshoz?
Keresztényekként hisszük, hogy a biológia életen túl a keresztség által van bennünk egy másikfajta élet is: a kegyelem, amely által részesülünk Isten életében. Nos bármely bűn, így az is amire a botrány elvezet, megölheti ezt a kegyelmi életet (az örök életet tulajdonképpen) egy másik ember szívében. Ezért esik a botránykeltés az ötödik parancs alá, és Jézus szavai ezért olyan súlyosak, mint a malomkő.

http://www.catholic.com/radio/shows/tough-moral-questions-8278#    min: 18

2013. május 1., szerda

Apostoli utódlás. Mi az?


Mi az apostoli utódlás?
Az apostolok teljes jogú utódai a püspökök. Ők rendelkeznek a törvénykezés, a kézrátétellel való felszentelés és a tanítás teljes apostoli tekintélyével. A papok és diakónusok csak részben részesülnek ebből a hatalomból. A hatalom átadásának a módja a kézrátétel által történő felszentelés. A ma élő püspökre az apostolok teljes tekintélye szentelésről szentelésre száll kétezer éve töretlenül.

Mi nem apostoli utódlás?
Elsősorban nem vagyunk mind apostolutódok. A hit és a személyes kapcsolat Jézussal nem teszi az összes keresztényt apostolutóddá. Ha ez így lenne, akkor az apostolok nem emelték volna fel Mátyást apostoli rangra, és nem jelöltek volna ki kézrátétellel vezetőket a hívők élére amerre csak jártak. Továbbá az eső keresztények írásaiból is kiderül, hogy a perdöntő tény minden hitbéli és fegyelmi vitában az apostoliság volt.
Másodszor, a protestáns püspökök sem apostolutódok, noha püspöknek hívják őket, ugyanis nincsenek felszentelve, vagy szentelésük érvénytelen. A protestáns püspökök nem vezethetőek vissza az apostolokra, és ezért ők maguk sem tudnak papokat vagy püspököt szentelni. (Amid nincs, azt nem adhatod át). Az más kérdés, hogy ők ezt nem is tartják fontosnak, mert nem hisznek a kézrátételben, tehát ők a püspök szó alatt nem apostolutódot értenek, hanem csak a közösség választott vezetőjét.

Miért kérdőjelezik meg sokan az apostoli utódlást?
Ellentétben a népszerű vélekedéssel, az Újszövetség nem törli el sem a törvényt, sem a papságot, hanem  megújítja és beteljesíti eme Ószövetségi struktúrákat. A félreértés egyik alapja az, hogy az Írás sokszor szembe állítja a lélek szerinti életet a test és a törvény szerinti élettel, és ezt lehet úgy érteni, mintha az egyéni ember lelki élete (ahogy azt ma értik) volna a kereszténység igazi formája, és ezzel szemben az egyházi hierarchia a test és a törvények alsórendűbb világába tartozna.
Azonban Pál nem a lelki élet modern változatát hirdeti, hanem "lelki ember" alatt azokat érti, akik Jézuséi, és a Szentlélekben vannak mindenestül. Az ilyen embernek nem csak az imádság, de az étkezés, az autószerelés és a kötelező egyházi hozzájárulás befizetése is lelki élet. Tehát a lelki élet fizikai és intézményi valóságokat is magába foglal. Pál nem veti el a hierarchiát, hanem a Lélek hierarchiáját hirdeti, ami Jézustól származik, és aminek maga is része volt. Továbbá a törvényt sem veti el általánosságban, hanem a Lélek törvényét, vagyis az Újszövetség törvényét hirdeti, ami kötelezi a keresztényeket, és semmi esetre sem opcionális, vagy felülírható a "személyes hit" nevében.
Helyesen értelmezve tehát a Biblia ama szakaszai amelyek e lélek fontosságát hangsúlyozzák nem szolgáltatnak alapot a törvénykező és hierarchikus Egyház megkérdőjelezésére.

Honnan az utódlás gondolata?
Júdás halálával, az apostolok 11-en maradtak. Protestánsként ezt lényegtelennek gondolták volna, hiszen minden hívő egyenlő, nincsenek tisztségek, nincsen hierarchia, és a lényeg a személyes hit. Ám a Bibliából tudjuk, hogy az apostolok ebben a kérdésben nem így gondolkodtak, hanem "egy vezető pozíció üresedéseként" értékelték a helyzetet. És ahogy Mózes is Józsuéra tette a kezét és a hatalma átszállt rá, az apostolok is kiemelték Mátyást a hívők közül, és kézrátétellel önmagukhoz tették hasonlóvá. Felruházták az apostoli jogokkal, vagyis püspökké szentelték.

Mi a garancia az érvényességre?
Mindez szép – mondhatnánk –, de honnan tudhatjuk, hogy a szentelések láncolata megszakítatlan: kétezer év nagy idő.Vagyis vannak-e igazi apostol utódaink ma?
A jó hír az, hogy az Egyház mindig is a dolog komolyságának megfelelően állt az apostoli utódlásához, és igyekeztek kizárni az érvénytelen szentelések lehetőségét. Már K.u. 325-ben, az első níceai zsinaton törvénybe foglalják, hogy püspökszentelést legkevesebb három püspöknek együtt kell végeznie, azért, hogy annak érvényessége megkérdőjelezhetetlen legyen, ráadásul mindezt egy még korábbi apostoli kánonra hivatkozva teszik. Későbbi korok dokumentumai ugyanezt a hozzáállást tükrözik, olyannyira, hogy a középkorban az egy püspök által szentelt püspököket nem is ismerték el püspökként, hanem feltételes újraszentelésre kötelezték őket.
Így megnyugodhatunk a felől, hogy az Egyház az apostoli jogfolytonosságot sem kereszténység hajnalán sem később nem vette félvállról, és a töredékes történeti adatok ellenére is megbízhatunk a mai püspökök eredeti apostoli tekintélyében.

Néhány Szentírási szakasz:
ApCsel 1, 20 "Tisztségét kapja meg más" (Júdásét -> Mátyás)
ApCsel 14,23 Az egyházak élére (kézrátétellel) elöljárókat rendeltek...
Kol 1,25 amelynek én szolgája lettem az Istentől értetek kapott tisztségnél fogva (Pál tisztségként tekint az apostolságra)
1Tim 5,22 Kezedet elhamarkodva ne tedd föl senkire (Pál int az elhamarkodott szentelés ellen)
2Tim 1,6  éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán van benned (Pál maga is szentelt)
MTörv 34,9 Józsuét, Nun fiát azonban eltöltötte a bölcsesség lelke, mivel Mózes rátette kezét és Izrael fiai engedelmeskedtek neki - úgy tettek, amint az Úr Mózesnek parancsolta. (A kézrátétellel való hatalom átadás Ószövetségi eredete)