2013. június 21., péntek

A bűnbocsánat után minek a jóvátétel?

Sok értetlenség övezi a katolikus tanítást, miszerint a bűnbocsánaton felül, melyet Isten ad a megtérőnek, még jóvátételre, vezeklésre, vagy mindenesetre valamilyen extra dologra is szükség volna a bűnbánat aktusán túl. "A jóvátétel gondolata nem szentírási! És egyébként is, Isten miután megbocsátott, mégis mit kezdene a jó cselekedeteinkkel, vagy a sanyargatással!" - szól a tipikus vélekedés.

Egy pillanatra tegyük félre Istent, és csak önmagában gondoljunk bele a kérdésünkbe: Minek a jóvátétel? Ugye hogy abszurd a kérdés: már hogy ne volna szükség jóvátételre a bocsánat elnyerése után is! Valaki kárt okoz, összetöri az autódat, és bocsánatot kér, te megbocsátasz, és... mivel jó keresztény vagy, mondod neki: "menj Isten hírével, a kártérítést pedig tiltja a vallásom, nem kell a betét lap, mivel bocsánatot kértél". Ugye, hogy nem!

Amit úgy tűnik sokan nem látnak az az, hogy egyazon valóság része mind a [1] bocsánatért folyamodás, és a [2] jóvátétel is. Aki nem kész a jóvátételre, annak nem őszinte a bocsánatkérése. És igazából mindenki látja ezt a hétköznapi viszonyokban, csak valamiért (tévtanítások hatására) aztán ezt nem vonatkoztatják az Isten dolgaira.

Lehet persze hozni példákat, hogy "egy vadidegentől nem kell a bocsánatkérés, csak a kártérítés", és "egy jó baráttól elég a bocsánatkérés, pláne, ha nincs abban a helyzetben, hogy jóvátegye". De ezek mind sántítanak. Az előbbi azért, mert Istennel van a világon a legintimebb kapcsolatunk: ő közelebb van hozzánk, mint mi saját magunkhoz, ezért a vadidegenes hasonlat nem működik. Ami meg azt a barátot illeti, aki csak bocsánatot kér, de nem teszi jóvá, nos, mind egyetértünk abban, hogy legalább óhajtania kell a jóvátételt, még akkor is, ha nincs módjában megtenni, vagyis javító cselekedetre irányuló szándéknak lennie kell. De az a barát, aki még ha tehetné sem tenné jóvá, nem is barát...

Tehát egy intim kapcsolat jellege és egy bűn elkövetésének valósága egyszerűen megkövetelik a javító cselekedetre irányuló szándékot (ami aztán vagy megvalósul, vagy nem - a lehetőségek függvényében).

Ez emberekre igaz, de Isten más. Szerintem nem. Szerintem ez a kapcsolati igazság a természetes kinyilatkoztatás része, vagyis Isten azért rendezte így a dolgokat az emberek között, hogy mi természetesen illeszkedjünk az ő isteni valóságába. A katolikus tanítás felismeri, hogy mivel Isten teremtette a természetet, a természet dolgai Istenhez vezetnek: Isten valósága ilyen értelemben a legtermészetesebb dolog az ember számára (hiszen a mennyei boldogságra lettünk teremtve). És egy olyan isten, aki nem igényli a javító cselekedetekre irányuló szándékot, meglehetősen természetellenesen hat nekem.

Na és a bűnbeesés? Nem lehet, hogy a jóvátétel dolga csak a bűnbe esett emberiségre igaz, és a megváltott keresztényekre már nem? Nekem úgy tűnik, ez a kifogás is hibás, mert két megváltott keresztény testvér között is meg kell lennie a javító cselekedetekre irányuló szándéknak. Továbbá, a jóvátétel törvénye nem a bűnbeesés eredménye. A bűnbeesés mindössze megmutatja a törvény létezését, úgy, ahogy egy leeső alma megmutatja a gravitáció törvényét, de nem okozza azt. A gravitáció törvénye létezhetne két test nélkül is, amik vonzzák egymást, és a jóvátétel törvénye is létezhet bűnbeesés nélkül is.

És a Szentírás? Filozofálgatós alapon tehát, úgy látom, nagyon is értelmesnek tűnik a jóvátétel szükségszerűségének gondolata. Csak azért mert nem az ember, hanem Isten megbocsátásáról beszélünk, a jóvátétel még lehet a rendszer része. Legyen hát bíró az, amit Isten maga mondott a Bibliában.
A teljesség igénye nélkül, csak az elmúlt vasárnapi olvasmány alapján is úgy tűnik, hogy Isten számára sem jelenti a megbocsátás a történet végét:
(2Sám 12,7-10.13) Azt mondta ekkor Dávid Nátánnak: ,,Vétkeztem az Úr ellen!' Azt mondta erre Nátán Dávidnak: ,,Az Úr meg is bocsátotta bűnödet: nem lakolsz halállal. 
De mint tudjuk Dávid mégis vezekelt önszántából (a bocsánat ellenére)... És mindaz a sanyarúság, amit Nátán előzőleg megjövendölt Dávidnak bekövetkezik a bűne következményeként (a bocsánat ellenére)...

Tehát a bűnnek a bűnbocsánat után is vannak következményei, noha nem halálosak (a kapcsolat élő marad Istennel). Dávid sem hal meg, és semmilyen bűn nem okoz kárhozatot, ha megbánjuk Dávidhoz hasonlóan. De jóvátétel/vezeklés kell, ahogy Dávid is megcselekedte, és következmények is jöhetnek, ahogy Dáviddal is történt.

Az Újszövetségben ez talán megváltozik, gondolják egyesek. Ám Isten nem változik, és katolikusként elfogadhatatlan minden szembeállítás az Ó- és az Újszövetség Istene között. "A harcos és büntető Jehova ugyanaz az Isten, mint a szerető Jézus: Isten egy szerető, aki harcol a szeretteiért" (Peter Kreeft gondolata). "Isten tökéletessé akar téged tenni, akármibe is kerüljön az neked - és akármibe is kerüljön az neki" (C.S. Lewis gondolata). Nem kell hozzá túl sok képzelőerő, hogy belássuk: lehetséges, hogy nekünk van szükségünk erre a szigorra és mi jövünk ki nyertesen a jóvátétel elvégzése után, mert valóban megjavulunk általa.

Mire megy Isten a sanyargatással? Ő ismeri egyedül az összes dolog velejét, senki nem lát az ő igazságosságának és terveinek mélyére, nem kérdezett meg senkit, amikor teremtette az univerzumot, és most se kéri ki a véleményünket, hogy milyen elvek alapján igazgassa azt. Lényeges észben tartani, hogy  nem a jó és nyugis élet miatt hiszünk Istenben: a hit igazságára máshonnan kapunk garanciát, és Istenben majdhogynem az élet keménységének ellenére hiszünk. Amire pedig a kinyilatkoztatásban ígéretet kaptunk az éppen az, hogy Isten a legfőbb jót óhajtja számunkra, és ennek a célnak rendel alá mindent, még ha ez időlegesen nehéz vagy keserves is a számunkra. Mivel hihető a feltételezés, hogy minden okkal történik, és a dolgok végén majd rádöbbenünk Isten igazságára, a szenvedések nem szolgáltatnak intellektuális (legfeljebb érzelmi) alapot a hit megkérdőjelezésére.

És a tékozló fiú bulija? A példabeszéd azt sugallja, hogy a megtérő bűnöst nem számonkérés, hanem pazar ünnepség fogadja. Igaz. Amit nem szabad viszont elfelejteni az az, [1] hogy a fiú már előzőleg szenvedett a bűne következményeként, méghozzá kutyául, és Dávid sztorijából tudjuk, hogy ennek a vezeklésnek elébe lehet menni, nem csak elszenvedni, hanem vállalni is lehet. Továbbá, [2] a fiúban megvolt a további javító cselekedetre/vezeklésre irányuló szándék is (azzal megy haza, hogy csak szolga lesz), amit, a példázat alapján úgy tűnik, valóban nem volt módjában megvalósítani. Ám semmi okunk azt gondolni, hogy jár neki a pazar bánásmód, csak azért mert bocsánatot kért. Ez természetesen Isten szuverén döntésének kérdése, mint ahogy Dávid esete is, ám a tékozló fiú példája nem látszik kivételt képezni a jóvátétel törvénye alól (inkább csak egy érdekes esete annak), így a katolikus tanítás továbbra is reálisabb, mint azok a tanítások, amelyek tagadják jóvátétel szükségességének valóságát.

2013. június 17., hétfő

A saját kitalált istenedben hiszel?

Mára két bölcsesség jut:

"Annyira szeretheted csak Istent, amennyire azt az embert szereted, akit a leginkább ki nem állhatsz". (I really love God only as mach as I love the person I dislike the most.)

"Onnan ismerheted fel, hogy az Isten, akiben hiszel a saját kitalációd, hogy ugyanazokat az embereket utálja mint te magad is". (You can be sure your god is your invention if he hates all the same people you hate too.)

(Nem tudom, kitől vannak)


2013. június 10., hétfő

A hit titkain ne is gondolkodj!

A hit isteni titkokat állít elénk, ezeket fölösleges is volna gyarló emberi eszünkkel feszegetni. Például a Szentháromság a legnagyobb szentek számára is titok maradt: akkor mi, kis mezei hívők hogyan érthetnénk meg... A titkokat szemlélnünk kell, nem pedig megértenünk!

A fenti állítással vitázni szeretnék.

Homály: Valószínűleg minden keresztény számára ismerősek az olyan lelki beszédek, amik inkább csak a homályt fokozzák, semmint hogy világosságot gyújtanának. Az "ez egy titok, úgyse érthetjük meg" egy sajnálatosan sokat alkalmazott fordulat a tartalom kifejtésének helyettesítésére. A titok nem homályt jelent, és úgy prédikálni, mintha e kettő szinonima volna, visszaélés a keresztény "titok" fogalommal.

A hit titkai nem mások, mint mindazon adatok, amiket az isteni kinyilatkoztatás alapján ismerünk, és nem a természet alapján.

Természet alapján: Sok titokzatos dolgot megismerhetünk ugyanis a természet alapján is: a világot, az embert, sőt még Isten létezésére és bizonyos tulajdonságaira is következtethetünk a természetes tapasztalatainkat és eszünket használva. Mindezek azonban nem hittitkok.

A kinyilatkoztatás alapján: A hit titkait viszont csak azért ismerjük, mert Isten különleges módon (és nem természetes módon) kinyilatkoztatta. Valóban ilyen például a Szentháromság titka: ti. hogy Isten noha egy lény, mégis három személy (Atya, Fiú és Szentlélek alkotja). Erre nem jöhettünk volna rá az emberi tudomány vagy filozófia alapján, ám hitünk miatt mégis birtokában vagyunk ennek a ténynek.

Tények és tudás: Igen. A hívő ember számára a titkok épp a hit által tudássá alakulnak: hiszen abban hiszünk, hogy a kinyilatkoztatás igaz, és mivel tényleg igaz, hit által a természetfeletti valóságot ismerjük meg.
A még nemhívő ember számára viszont mindez szükségképpen titok marad: mert ő még nem hisz Istennek, így nem fogadja el igazságként a természetfeletti valósággal kapcsolatos igazságot, így ez az igazság titok marad számára.

Ésszel titokról: Ám miután hit által igaznak fogadtuk el egy hittitokban foglalt állítás tényszerű igazságát, ez a tény épp olyan tény lesz az ismereteink között, mint akármelyik másik tény. Vagyis megvizsgálhatjuk az eszünkkel, feltérképezhetjük a fantáziánkkal, illetve a logika segítségével következtethetünk, és kizárhatunk tévedéseket. Például a Szentháromság nem jelentheti azt, hogy egy Isten van és három Isten van, mert ez logikai képtelenség volna, hanem azt jelenti, hogy egy Istenben három személy él, vagyis Isten személy-feletti (szuper-perszonális) lény.

Kötelesség: A hittitkokat tehát megérthetjük, sőt meg is kell keresztényként értenünk, pl. hogy mi is a Szentháromság, és milyen is, és milyen nem, és ennek milyen következményei vannak. Naná, hogy értenünk kell, és kutatnunk kell elménk minden erejével, hogy Isten milyen is valójában! Minél jobban ismerjük, annál jobban szerethetjük (már csak azért is, mert annál több ismert okunk is lesz rá). A hittitok természetesen nem azt jelenti, hogy semmit nem tudhatunk valamiről (nem homályt jelent), hanem azt, hogy minden, amit tudunk róla a hit alapján áll, és hit nélkül ismeretlen titok maradna - ám hit által megismert titok immár.

Titokzatosság: Végül egy titok, attól még, hogy értjük miről van szó, titokzatos marad, mint ahogy a világon minden titokzatos, mert semmit nem ismerünk teljesen. Még a szék, amin ülök, is teli van megfejtetlen tudományos titkokkal, hát még az Isten maga! És valóban szemlélni kell a titkokat az imádságban, ám mind e közben restség volna nem megismerni azt, ami megismerhető a titokkal kapcsolatban, mert sok minden az, és Isten épp azért nyilatkoztatta ki, hogy megismerjük őt.

Szemlélődés: Ezt tették a szentek is: ám a szemlélődés mellett tanulmányokat és könyveket írtak, amikben kibontották és értelmezték a hit titkait. Isten titkainak szemlélése: kapcsolatba lépés, ismerkedés, barátkozás, kaland. És mint ilyen, természetesen magasabb rendű tevékenység az értelmezésnél és az értekezésnél, ám csak a bolond gondolná azt, hogy ezek nem egymást kölcsönösen kiegészítő tevékenységek. Ha csak szemlélődünk, akkor az istenkapcsolatunk olyan lesz mint egy kutyusé, aki jó érzi magát gazdája mellett, de keveset fog fel a dolgaiból. Ha pedig csak a kinyilatkoztatást csak kutatható adathalmaznak tekintjük, akkor olyanok leszünk mint a teológus, akit jobban érdekelnek az istenbizonyítékok, mint Isten barátsága. Kerüljük mindkét végletet, hiszen Jézus barátainak mondott minket!

http://www.catholic.com/radio/shows/open-forum-8484# min: 28

2013. június 4., kedd

Tökéletes bánat - mi az?

Amikor G.K. Chestertont megkérdezték, miért lett keresztény, azt válaszolta: "természetesen azért, hogy a bűneim bocsánatot nyerjenek".

Gyónás: mi katolikusok azért megyünk gyónni, mert Jézus az apostoloknak (és utódaiknak) hatalmat adott, hogy a nevében megbocsássák mások bűneit. Mi nem akarunk okosabbak lenni Jézusnál, inkább engedelmeskedünk neki. A bűnbánat érzése, meg hogy Isten mindenhol hall minket és nincsen szüksége emberi közvetítésre - szép dolgok, de mi kevesebbel nem érjük be, mint hogy a Jézus által elrendelt módon, egy az ő nevében jogosan beszélő pap bocsássa meg a bűneinket. Tehát a gyónás alapvetően elit dolog, de nem erről akartam beszélni, hanem a személyes bűnbánat jelentőségéről mindebben.

Tökéletes bánat: A gyónás a bűnbocsánat elnyerésének mindig preferált módja a megkereszteltek számára. Ám hitoktatóktól vagy papoktól azt is hallhatjuk, hogy amennyiben sürgős volna, ám képtelenség gyóntató papot találni, a tökéletes bánat felindítása is bűnbocsánatot eredményez. Mi is ez a tökéletes bánat?

Tökéletes és tökéletlen: A leggyakoribb félreértés az, hogy a tökéletes bánat erősen érzelmes bánatot jelent. Nem igaz. Az érzésekhez semmi köze, hanem a bánat indítékának kell tökéletesnek lennie. A tökéletlen bánat felindulhat bennünk, ha undorodunk a bűnünktől, ha félünk Isten haragjától, vagy ha sajnáljuk, hogy ártottunk másoknak. Ezek tökéletlen indokok, de gyónásban ezek is teljes bűnbocsánatot eredményeznek. Ám az a bánat, ami Isten mindenek felett való szeretetéből fakad, és abból a sajnálatból, hogy a legfőbb Jót elárultuk, tökéletes bánat - és ez önmagában bűnbocsánatot eredményez. Tehát a Katolikus Egyház azt tanítja, hogy ne a bánat érzésére, hanem inkább Istenre figyeljünk!

És mégis gyónás: Aztán ha elmúlt a rendkívüli körülmény, ami távol tartott minket a gyónástól, kötelességünk gyónásban is bocsánatot kérni Istentől. Egyrészt azért, mert hivalkodás volna megbízni saját bánatunk tökéletességében, ha már gyónni is lehet. Másrészt azért, mert a gyónás a bűnbocsánat keresésének mindig preferált Jézusi módja. Kevesebbel pedig nem érjük be...

http://jimmyakinpodcast.libsyn.com/020-can-priests-for-you-to-confess-to-police-possibly-invalid-absolution-reconciliation-without-confession-           min: 35