A bűnbocsánat után minek a jóvátétel?

Sok értetlenség övezi a katolikus tanítást, miszerint a bűnbocsánaton felül, melyet Isten ad a megtérőnek, még jóvátételre, vezeklésre, vagy mindenesetre valamilyen extra dologra is szükség volna a bűnbánat aktusán túl. "A jóvátétel gondolata nem szentírási! És egyébként is, Isten miután megbocsátott, mégis mit kezdene a jó cselekedeteinkkel, vagy a sanyargatással!" - szól a tipikus vélekedés.

Egy pillanatra tegyük félre Istent, és csak önmagában gondoljunk bele a kérdésünkbe: Minek a jóvátétel? Ugye hogy abszurd a kérdés: már hogy ne volna szükség jóvátételre a bocsánat elnyerése után is! Valaki kárt okoz, összetöri az autódat, és bocsánatot kér, te megbocsátasz, és... mivel jó keresztény vagy, mondod neki: "menj Isten hírével, a kártérítést pedig tiltja a vallásom, nem kell a betét lap, mivel bocsánatot kértél". Ugye, hogy nem!

Amit úgy tűnik sokan nem látnak az az, hogy egyazon valóság része mind a [1] bocsánatért folyamodás, és a [2] jóvátétel is. Aki nem kész a jóvátételre, annak nem őszinte a bocsánatkérése. És igazából mindenki látja ezt a hétköznapi viszonyokban, csak valamiért (tévtanítások hatására) aztán ezt nem vonatkoztatják az Isten dolgaira.

Lehet persze hozni példákat, hogy "egy vadidegentől nem kell a bocsánatkérés, csak a kártérítés", és "egy jó baráttól elég a bocsánatkérés, pláne, ha nincs abban a helyzetben, hogy jóvátegye". De ezek mind sántítanak. Az előbbi azért, mert Istennel van a világon a legintimebb kapcsolatunk: ő közelebb van hozzánk, mint mi saját magunkhoz, ezért a vadidegenes hasonlat nem működik. Ami meg azt a barátot illeti, aki csak bocsánatot kér, de nem teszi jóvá, nos, mind egyetértünk abban, hogy legalább óhajtania kell a jóvátételt, még akkor is, ha nincs módjában megtenni, vagyis javító cselekedetre irányuló szándéknak lennie kell. De az a barát, aki még ha tehetné sem tenné jóvá, nem is barát...

Tehát egy intim kapcsolat jellege és egy bűn elkövetésének valósága egyszerűen megkövetelik a javító cselekedetre irányuló szándékot (ami aztán vagy megvalósul, vagy nem - a lehetőségek függvényében).

Ez emberekre igaz, de Isten más. Szerintem nem. Szerintem ez a kapcsolati igazság a természetes kinyilatkoztatás része, vagyis Isten azért rendezte így a dolgokat az emberek között, hogy mi természetesen illeszkedjünk az ő isteni valóságába. A katolikus tanítás felismeri, hogy mivel Isten teremtette a természetet, a természet dolgai Istenhez vezetnek: Isten valósága ilyen értelemben a legtermészetesebb dolog az ember számára (hiszen a mennyei boldogságra lettünk teremtve). És egy olyan isten, aki nem igényli a javító cselekedetekre irányuló szándékot, meglehetősen természetellenesen hat nekem.

Na és a bűnbeesés? Nem lehet, hogy a jóvátétel dolga csak a bűnbe esett emberiségre igaz, és a megváltott keresztényekre már nem? Nekem úgy tűnik, ez a kifogás is hibás, mert két megváltott keresztény testvér között is meg kell lennie a javító cselekedetekre irányuló szándéknak. Továbbá, a jóvátétel törvénye nem a bűnbeesés eredménye. A bűnbeesés mindössze megmutatja a törvény létezését, úgy, ahogy egy leeső alma megmutatja a gravitáció törvényét, de nem okozza azt. A gravitáció törvénye létezhetne két test nélkül is, amik vonzzák egymást, és a jóvátétel törvénye is létezhet bűnbeesés nélkül is.

És a Szentírás? Filozofálgatós alapon tehát, úgy látom, nagyon is értelmesnek tűnik a jóvátétel szükségszerűségének gondolata. Csak azért mert nem az ember, hanem Isten megbocsátásáról beszélünk, a jóvátétel még lehet a rendszer része. Legyen hát bíró az, amit Isten maga mondott a Bibliában.
A teljesség igénye nélkül, csak az elmúlt vasárnapi olvasmány alapján is úgy tűnik, hogy Isten számára sem jelenti a megbocsátás a történet végét:

(2Sám 12,7-10.13) Azt mondta ekkor Dávid Nátánnak: ,,Vétkeztem az Úr ellen!' Azt mondta erre Nátán Dávidnak: ,,Az Úr meg is bocsátotta bűnödet: nem lakolsz halállal. 

De mint tudjuk Dávid mégis vezekelt önszántából (a bocsánat ellenére)... És mindaz a sanyarúság, amit Nátán előzőleg megjövendölt Dávidnak bekövetkezik a bűne következményeként (a bocsánat ellenére)...

Tehát a bűnnek a bűnbocsánat után is vannak következményei, noha nem halálosak (a kapcsolat élő marad Istennel). Dávid sem hal meg, és semmilyen bűn nem okoz kárhozatot, ha megbánjuk Dávidhoz hasonlóan. De jóvátétel/vezeklés kell, ahogy Dávid is megcselekedte, és következmények is jöhetnek, ahogy Dáviddal is történt.

Az Újszövetségben ez talán megváltozik, gondolják egyesek. Ám Isten nem változik, és katolikusként elfogadhatatlan minden szembeállítás az Ó- és az Újszövetség Istene között. "A harcos és büntető Jehova ugyanaz az Isten, mint a szerető Jézus: Isten egy szerető, aki harcol a szeretteiért" (Peter Kreeft gondolata). "Isten tökéletessé akar téged tenni, akármibe is kerüljön az neked - és akármibe is kerüljön az neki" (C.S. Lewis gondolata). Nem kell hozzá túl sok képzelőerő, hogy belássuk: lehetséges, hogy nekünk van szükségünk erre a szigorra és mi jövünk ki nyertesen a jóvátétel elvégzése után, mert valóban megjavulunk általa.

Mire megy Isten a sanyargatással? Ő ismeri egyedül az összes dolog velejét, senki nem lát az ő igazságosságának és terveinek mélyére, nem kérdezett meg senkit, amikor teremtette az univerzumot, és most se kéri ki a véleményünket, hogy milyen elvek alapján igazgassa azt. Lényeges észben tartani, hogy  nem a jó és nyugis élet miatt hiszünk Istenben: a hit igazságára máshonnan kapunk garanciát, és Istenben majdhogynem az élet keménységének ellenére hiszünk. Amire pedig a kinyilatkoztatásban ígéretet kaptunk az éppen az, hogy Isten a legfőbb jót óhajtja számunkra, és ennek a célnak rendel alá mindent, még ha ez időlegesen nehéz vagy keserves is a számunkra. Mivel hihető a feltételezés, hogy minden okkal történik, és a dolgok végén majd rádöbbenünk Isten igazságára, a szenvedések nem szolgáltatnak intellektuális (legfeljebb érzelmi) alapot a hit megkérdőjelezésére.

És a tékozló fiú bulija? A példabeszéd azt sugallja, hogy a megtérő bűnöst nem számonkérés, hanem pazar ünnepség fogadja. Igaz. Amit nem szabad viszont elfelejteni az az, [1] hogy a fiú már előzőleg szenvedett a bűne következményeként, méghozzá kutyául, és Dávid sztorijából tudjuk, hogy ennek a vezeklésnek elébe lehet menni, nem csak elszenvedni, hanem vállalni is lehet. Továbbá, [2] a fiúban megvolt a további javító cselekedetre/vezeklésre irányuló szándék is (azzal megy haza, hogy csak szolga lesz), amit, a példázat alapján úgy tűnik, valóban nem volt módjában megvalósítani. Ám semmi okunk azt gondolni, hogy jár neki a pazar bánásmód, csak azért mert bocsánatot kért. Ez természetesen Isten szuverén döntésének kérdése, mint ahogy Dávid esete is, ám a tékozló fiú példája nem látszik kivételt képezni a jóvátétel törvénye alól (inkább csak egy érdekes esete annak), így a katolikus tanítás továbbra is reálisabb, mint azok a tanítások, amelyek tagadják jóvátétel szükségességének valóságát.