2014. január 23., csütörtök

Honnan tudták az apostolok, hogy gyóntatniuk kéne?

Szóval, honnan tudták az apostolok, hogy Jézus azt várja tőlük, hogy gyóntassanak, vagyis hogy meghallgassák mások bűneit és utána bocsássák meg azokat?

Attól tartok az általános vélekedés erről azt tartja, hogy ez úgy kialakult..., később..., de az apostolok aligha csinálhatták..., hiszen hol van ez benne a Bibliában... ???

A dolog egyszerű, és benne van a Bibliában.

Jézus mondja apostolainak feltámadása után: "Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad." (Jn 20,22-23).

Nos, honnan tudták volna az apostolok, hogy mely bűnöket bocsássák meg és melyeket tartsák meg, ha először nem hallgatják meg az emberek bűneit? (És itt most mindegy hogy fülbegyónásról vagy nyilvános gyónásról van szó).

Ennyi. Pofon egyszerű :)

Tudom, hogy hosszabb teológiai fejtegetést vártál, de ennyi, és ez elég, ugyanis ez elég volt az első századi zsidóknak, hogy megértsék a gyónás intézményét, hiszen a gyónáshoz hasonló gyakorlat már létezett az Ószövetségben is:

Ha tehát vétkes az ilyen esetek közül valamelyikben, vallja meg elkövetett bűnét, hozzon az Úrnak jóvátételi áldozatul az elkövetett bűnért egy nőstényt a nyájból (juhot vagy kecskét) engesztelő áldozatul, a pap pedig végezze el fölötte az engesztelés szertartását, és az megszabadítja őt a bűntől. (Lev 5,4-6)

Vagyis a gyónás nem egy középkori katolikus találmány, hanem egy Jézust is megelőző ősi zsidó intézmény, amiről nem azért nem beszél többet a Biblia, mert nem volt, hanem azért, mert magától értetődő volt.

Továbbá a gyónás nem esetleges, vagy opcionális, hanem a bűnbocsánat megszerzésének egyetlen biztos módja a hétköznapi életünkben, ellentétben a "szívemben megbeszéltem Istennel, és úgy éreztem, hogy megbocsátott" hozzáállással - ha valami nem bibliai, akkor az ez.

2014. január 21., kedd

Bűnös, méltatlan papnál gyónni

Még ha meg is értjük, hogy a gyónás gyakorlata mégiscsak bibliai és Isten akarata szerint való, továbbra is problémát jelenthet, hogy a papot, akinél gyónnának esetleg bűnösnek vagy méltatlannak gondoljuk. A felvetés jogos, és rendkívül fontos is, hiszen még azok a papok is biztosan bűnösök, akiket tiszteletreméltónak vélünk. A kérdés igazából ez: Isten hogyan használhat bűnös embereket a bűnbocsánat eszközéül?

Ismerkedjünk meg egy fogalommal:
ex opere operato (lat.): szentségtani szakkifejezés azon kegyelmi hatások jelzésére, melyek a cselekvő személyétől függetlenül, 'magából a szentségi cselekményből' fakadnak. (Katolikus lexikon)

Ismerkedjünk meg egy hétköznapi mechanizmussal:
Beteg doki mechanizmus: Volna-e aggályunk kivizsgáltatni az egészségi állapotunkat egy olyan dokival, aki maga súlyosan beteg, sőt cigizik és túlsúlyos is, de megvannak a kellő műszerei, fel tud írni gyógyszereket és amúgy érti a dolgát. Ugye, hogy nem! Egy egészséges dokinak is csak annyi esélye van gyógyítani, mint a beteg dokinak.

A két eset pedig ugyan az: bűnös pap és beteg doki, egyre megy. A testi gyógyulásunkhoz nem a gyógyító egészsége kell, hanem a szakértelme és gyógyszerek. A lelki gyógyuláshoz sem a gyóntató szubjektív szentsége kell, hanem a Jézustól kapott hatalom, hogy ő, mint pap, Isten nevében megbocsáthatja a bűnöket - mert nem a saját nevében bocsájtja meg azokat.

Valamiért mi, modernizmustól fertőzöttek (a modernizmus nem más mint, a keresztény hit ájtatos érzelmekké alacsonyítása) feltételezzük, hogy a lelki történések, mint pl. a bűnbocsánat, sokkal kevésbé valóságosak, konkrétak és objektívek, mint a fizikai történések, mint pl. testi gyógyulás. Mennyire meg leszünk lepve, amikor majd lehull szemünkről a fátyol, és a fizikai világban lehetségeset meghaladó kontrasztok rajzolódnak ki az immáron kézzelfoghatóvá vált szellemi világban!



Istennek és a kegyelem rendjének ezt az objektív konkrétságát ragadja meg a katolikus teológia az ex opere operato-ban. Ezért olyan komolyak, lényegesek és méltóságteljesek a katolikus szentségek.

Aki amiatt aggódik, hogy Isten megbocsátó kegyelmének gátat szab a szubjektív méltatlanság, az ne a pappal, hanem a saját lelkiismeretével törődjék:



- tényleg bánom-e amit meggyónok?
- tudom-e bánni alázatosan azt is, amit az Egyház bölcsen bűnnek nevez, én elkövettem, de még nem értem pontosan, hogy mi is rossz abban?
- van-e bennem erős szándék, hogy a viselkedésemen változtassak, és hogy mindenben a Jézus által alapított egyház tanítását kövessem?

Na ezeken a szubjektív tényezőkön tényleg múlhat a megbocsátás, de ezekért nem a pap felel.

Bűnös, méltatlan papnál gyónni? Nem kell, ha van kéznél olyan pap, akit jobban becsülsz. De a bűnbocsánat céljának mindkettő egyformán megfelel. Sőt, az előbbi lehet az alázat gyakorlata is...

2014. január 16., csütörtök

Hogyan keressük Istent

Milyen tragikus Istenről úgy gondolkodni, mintha ő lenne része az ember vallásos kísérleteinek. Épp fordítva, a helyzet az, hogy mi vagyunk Isten vallásos "kísérletének" az elemei...

Az emberek általában túl sokat foglalkoznak azzal, hogy ők mit gondolnak Istenről, holott ennél végtelenül fontosabb, hogy Isten mit gondol róluk...

Az istenkereső ember gondolata bizonyos szempontból legalább annyira abszurd, mint a macskakereső kisegér gondolata...

Az ember, aki eddig csupán játszott a vallással, egyszer csak megborzong.  Mindig megdöbbenünk, amikor életre bukkanunk ott, ahol azt hittük egyedül vagyunk. És ez az a pont ahol a legtöbben visszafordulnak a kereszténység felé vezető úton. Mert egy személytelen Isten, még hagyján! A szépség, jóság és igazság pusztán eszményi Istene, még jobb! Egy rajtunk átáramló, formátlan életerő, egy megcsapolható irdatlan energiakészlet, a lehető legjobb! De maga Isten, aki él? Aki megrántja a zsinór másik végét, aki nem a bújó, hanem a hunyó a játékban, és végtelen sebességgel közeledik? Ez már nem tréfa!
Eljön a pillanat, amikor az istenkereső ember megretten. Lehet hogy tényleg rátaláltam? Azért ennyire nem gondoltam komolyan... erre nem készültem fel...

C.S. Lewis és mások alapján

2014. január 6., hétfő

Jézust enni kannibalizmus?

Ahogy annak idején a zsidók között, majd a Római Birodalomban, ma is joggal vetődik fel a kérdés, hogy Jézus tanítása, miszerint az ő testét kell ennünk és a vérét kell innunk, nem kannibalizmus-e?



Mindez persze nem lényeges azoknak a keresztényeknek, akik ezen a pontos szimbolikusan értelmezik Jézus szavait, azonban a Bibliában semmi nem utal arra, hogy Jézus képletesen értette volna mindezt. Sőt, Jézus olyannyira komolyan beszélt, hogy ekkor hagyják őt faképnél sokan a tanítványai közül: "kemény beszéd, ki hallgatja"; majdnem a tizenkettő is elhagyja:  "ti is el akartok menni?" (Jn 6).

Miért nem kannibalizmus tehát az Eucharisztia?



  • Az Eucharisztia ugyan valóban Jézus teste, és mi valóban megesszük, ám az Eucharisztiában senki nem hal meg, nem öljük meg Jézust, sőt kárt sem okozunk benne, és így az Eucharisztia vétele minőségileg és erkölcsileg is más, mint a kannibalizmus cselekedete. 
  • Jézus dicsőséges testét vesszük, egyedül ezért lehetséges egyáltalán az Eucharisztia. Tehát nem indulhatunk ki a saját megváltatlan testünkből. (Hit és keresztség által csak a lelkünk van megváltva, de a testünk még várja a megváltást; mi csak a feltámadáskor kapunk majd Jézus dicsőséges testéhez hasonló testet).
  • A kannibalizmusban emberi testrészek elfogyasztásáról van szó csupán, de nem az egész emberről: pl. az emberi lelket a kannibálok sem tudják megenni. Az Eucharisztiában a keresztények Jézus egészét teljes testét, lelkét, emberségét és istenségét veszik magukhoz.
  • A kannibalizmus lényege (ahogy a normális evés lényege is) az, hogy a "másik" (az elfogyasztott étel) "énné" váljon, belém épüljön. Az Eucharisztia lényege épp fordított: mi akarunk Jézusba épülni, mi akarunk az ő tagjaivá válni.      

http://www.catholic.com/radio/shows/open-forum-10538# min: 7