2014. november 21., péntek

Sola Scriptura videó + kivonat (Székely János püspök úr)

Sola Scriptura jelentése: Csak az Írás, csak a Biblia Egyház nélkül
 
 
 
Kivonat:
  1. A Biblia mondatainak helyes kontextusa az Egyház. A Bibliát a Szentlélek sugallta, és ugyanez a Lélek él az Egyházban is. Az Egyház a konzseniális kontextus a Biblia számára.
  2. A Biblia nem az égből pottyant le, előbb volt Isten népe, mint a Biblia. A Biblia az Egyház gyermeke, az Egyház írta.
  3. Az Egyház ismeri föl, hogy mely könyvek valók a Bibliába. A könyveken nincsen címke, hogy "sugalmazott".
  4. A protestánsok maguk alatt vágják a fát, amikor a Szenthagyományt támadják, ugyanis ez a hagyomány hozta életre a Bibliát. Egyház nélkül nem hihetünk a Bibliában.
  5. Szent Iréneusz (115 és 150 között) tanítja, hogy az Egyház apostoli hite alapján kell értelmezni az Írást, mert a kettőben egy lélek működik, és nem lehet ellentmondás Biblia és Hagyomány között.
  6. A protestantizmus a természetes közegéből szakítja ki a Bibliát.
  7. Sola Scriptura: abszurd kísérlet, noha  Luther felháborodásának jogos alapja is volt.
  8. Luther sem tudja önmagában értelmezni a Bibliát, ő is hozza a saját "hagyományát", ez alapján ítélkezik a Biblia fölött, pl bizonyos könyveket önkényesen kivesz a Bibliából.
  9. Luthernek igaza van abban, hogy valódi veszély az, hogy az Egyház a Biblia fölé helyezkedik, és elfedi az örömhírt. Ennek oka viszont az Egyház bűnös tagjai, és nem a doktrína, a tanítás, amire Isteni garancia van.
  10. II. Vatikáni Zsinat le is szögezi egyrészt, hogy az Egyház nem áll a Biblia fölött, hanem azt alázatosan hallgatja és továbbadja, de sosem másítja meg (<- - -> ellentétben Lutherrel, aki elvett a Bibliából). Másrészt, az Egyház nem birtokolja a kinyilatkoztatás megértésének a teljességét, hanem a megértés teljessége felé halad (--> ez a gondolat a dogmafejlődésre utal, és nem használható fel a dogma levetésére).

2014. november 17., hétfő

Az úton levők szentsége és az elváltak

„Az Eucharisztia az úton levők szentsége, nem a tökéleteseké”, illetve eljött az irgalmasság ideje", hangzott el többször is a nemrégiben tartott szinódussal kapcsolatban ez a kétségtelenül igaz és szép gondolat. Ámde az Egyházat liberális (értsd: a tanításnak ellentmondó) gyakorlatok irányába noszogató hangok kórusa (elsősorban Kasper bíboros javaslata) miatt a kontextus hamis volt, és sok zavart keltett a hívek és a papok körében is.

Mit jelent „úton lenni” és mi jelent az „irgalom” autentikus (krisztusi) értelemben, különös tekintettel a második "házasságban" élők és az Eucharisztia szempontjából, ahogy az a szinódus kapcsán felvetődött? Elfogadhatjuk-e az ezzel való érvelést a Kasper javaslat által szorgalmazott változásokra (ti. hogy a második "házasságban" élő „úton levők" is szentáldozhassanak az „irgalmasság" nevében)? Hogyan gondolkodjunk az ekként tálalt „irgalmasságról"?
Ki van úton?
A fenti idézet természetesen igaz. „Az Eucharisztia az úton levők szentsége, nem a tökéleteseké.” Tényszerűen mind bűnösek vagyunk, és mégis ott van nekünk az Eucharisztia. Hogyan van ez?

Az Oltáriszentség vételének nem az általánosságban vett bűnre hajló emberi természet az akadálya, hanem a konkrét meg nem bánt bűnök. Ezért van az, hogy egy pedofil szenvedélybeteg gyónhat érvényesen és utána áldozhat, ha valóban megveti bűnét és eltökélten küzd ellene, de a saját hibából történt vasárnapi misemulasztást, vagy mondjuk a fogamzásgátlást bánni nem hajlandó 10 gyerekes anyuka se nem gyónhat érvényesen, se nem áldozhat.

Szándékosan erős a példa, hogy kijöjjön, hogy két különböző dologról van szó. Egy dolog a bűnre való hajlam: ez önmagában nem bűn, nem is kell megbánni, és megléte nem szentségi akadály. Egy másik dolog a konkrétan elkövetett bűnök: ezeket konkrétan bánni kell + okosan és minden erőnkből kerülni kell őket, különben ezek valóban szentségi akadályokká válnak. A példázott pedofil hajlammal küzdő ember úton lehet Jézussal, a 10 gyerekes anyuka viszont, ha úton is van, éppen Jézustól távolodik.
Az erős példától kicsit a hétköznapi felé mozdulva azt mondhatjuk, hogy a bűnre mindenki hajlamos, mindenki fog is elkövetni bűnöket, de vannak közöttünk olyanok, akik mégis szentek. Szentek lehetünk mind, a mai naptól kezdve, abban az értelemben, hogy átadjuk magukat apróbb és nagyobb bűneikkel együtt Istennek, és hagyjuk, hogy ő megtisztítson és megszenteljen minket. Ha mi próbáljuk magunka Isten parancsi szerint alakítani, és nem Istent parancsait próbáljuk a saját helyzetünk szerint átértelmezni. A hajlam adottság, de a küzdelem nem; a bűnös hajlam ezért kiesik a képletből, nem számít, míg a bűn ellen való küzdelem élet és halál - örökélet és örökhalál - kérdése.

A kasperi értelemben felfogott "irgalmasság" nem tiszta ebből a nagyon lényeges szempontból, ugyanis ebben a bűnre való hajlam és a konkrét bűnök kerülnek félrevezető módon összekeverésre. Ennek a különbségtételnek a hiánya olyan abszurd következtetésekhez vezethet az amúgy logikusan gondolkodó katolikusok fejében, mint például: Akkor áldozzon mindenki (bűnösök, protestánsok, buddhisták), hiszen mind úton vagyunk valamilyen értelemben? vagy: Ha az irgalmasság eme felfogása helyes és ha ez újdonság, akkor az Egyház ez idáig irgalmatlan volt?
Ezeket a gondolatokat vissza kell utasítanunk és ragaszkodnunk kell az igazság nevében a különbségtételhez általános hajlam és konkrét bűn között, amely szükséges például ahhoz is, hogy megmentsük „az úton levők szentségét” az abszurditástól. 

Úton Jézussal
Az imént tehát megállapítottuk, hogy a hajlam és a bűn összemosása a német bíboros „irgalmasságával” vegyítve oda vezet például, hogy bárki részesülhet az Eucharisztiában, vagy hogy II. János Pált irgalmatlansággal vádoljuk, még ha hallgatólagosan is (például az alábbi idézet alapján az egyik enciklikájából). A megfelelő különbségtétellel azonban minden a helyére kerülhet. Helyesen értve „az úton levők szentsége” a következőképpen fogható fel:

1)      Az Eucharisztia Communio, közösség.

2)      Közösség, de nem egymással vagy a felekezettel, hanem Jézussal.

3)      Az Eucharisztiából erőt merítünk, ez az úti eledelünk. Ha úton vagyunk, megkaphatjuk.

4)      Az út nem akármilyen út, hanem Jézus maga.

5)      Jézus útja az engedelmességen át a keresztre vezet. Majd dicsőségbe, de csakis ka ereszten át.

6)      Jézus azért halt meg a kereszten, hogy ha vele együtt mi is felvesszük a keresztünket, akkor vele együtt lehessünk a dicsőségében, pl. akkor is ha pedofil kísértések és bűnök, vagy más szörnyűségek vannak a rovásunkon.

7)      Aki viszont nem veszi fel a keresztjét az nincs úton Jézussal, például a bűnét nem bánó misemulasztó vagy fogamzásgátló ember.

8)      Aki nincs úton Jézussal, az nem áldozhat (és nem is gyónhat érvényesen).

A második „házasság”
A második „házasságban” élők (amennyiben él még az eredeti házastárs és az eredeti házasság érvénytelenségét nem lett jogerősen megállapítva) helyzetükből adódóan folyamatosan megtörik az eredeti házasságukat, ezért szentségekhez sem járulhatnak.

Az Egyház mindig az eredeti házasság helyreállításában próbáltja  segíteni a hívőt, és ha ez lehetetlen, akkor szűzies életmódra buzdítja az elváltat az új családjában, és ezek után válik lehetővé a szentgyónás és az Eucharisztia kiszolgáltatása.
Mindez nem változott meg Ferenc pápával vagy a szinódussal. Legutóbb 2014 október 22-én erősítette meg ezt a jézusi tanítást a Hittani Kongregáció II. János Pál szavait idézve:
Mindazonáltal az Egyház megerősíti a Szentírásra támaszkodó hagyományát, mely szerint a válás után újra megházasodott híveket nem engedi szentáldozáshoz járulni. Ugyanis ők maguk akadályozzák meg, hogy szentáldozásban részesülhessenek, mert állapotuk és életkörülményeik objektíven ellentmondanak annak a Krisztus és Egyháza közötti szeretetnek, amelyet az Eucharisztia jelez és megvalósít. De van e fegyelemnek egy különleges lelkipásztori indoka is: ha az ilyen embereket az Eucharisztiához bocsátaná, az Egyháznak a házasság felbonthatatlanságáról szóló tanítására vonatkozóan tévedés és zavar támadna a hívőkben. A bűnbánat szentségében való kiengesztelődés – amely utat nyit az Eucharisztiához – csak azoknak engedhető meg, akik bánkódván amiatt, hogy megsértették Krisztus hűségének és Szövetségének jelét (a felbonthatatlan házasságot) őszintén késznek mutatkoznak arra, hogy a továbbiakban olyan életet élnek, amely már nem ellenkezik a házasság felbonthatatlanságával. Ez azonban valójában azt követeli, hogy valahányszor a férfi és a nő súlyos okok – pl. a gyermekek nevelése – miatt nem tehet eleget a szétválás követelményének, „vállalják magukra azt a kötelezettséget, hogy teljes megtartóztatásban élnek, azaz tartózkodnak az olyan cselekedetektől, amelyek csak a házastársakat illetik meg”.[180] Familiaris Consortio enciklika 
 
Sajnos egyes papok a tanítás ellenében is "irgalmasnak" igyekszenek látszani, és egyes katolikus hívők pedig úgy érzik, hogy ez jár nekik. Ők azok, akikről Ferenc pápa a szinódust lezáró beszédében azt mondta, hogy előbb kötöznék be a sebet, mintsem hogy ellátták volna azt, ők leszednék Jézust a keresztről, hogy az emberek kedvében járjanak, ők tulajdonosként és nem szolgálóként tekintenek a „depositum fidei”-re, a katolikus hit letéteményére.
Aki ezzel kapcsolatban visszaélést tapasztal környezetében, az nyugodtan figyelmeztheti az illetőt (papot vagy hívőt), és ha továbbiakban is fennáll a szentségtörés, a püspökhöz is fordulhat.
 

Hogyan tovább?
Ha tetszett ez az írás, oszd meg, és vitasd meg barátaiddal!


Ha kérdésed vagy felvetésed van bármilyen hitbéli, hitvédelmi, filozófiai vagy erkölcsi kérdésben, tedd fel nekem a jobboldalon található menüben! Hátha tudom a katolikus választ!  


 
   

2014. november 7., péntek

A kereszténység boldogít?

Csak ha már értjük, hogy mind csődbe mentünk (mindössze egyesek ellen nem indult még el a csődeljárás), akkor rendelkezünk a megfelelő nézőponttal, hogy rákérdezzünk: a kereszténység boldogít-e.

A kereszténység boldogít? Az őszinte válasz sokak számára éppenséggel az, hogy a kereszténység megnyomorít. És ez igaz is bizonyos értelemben. Nem kell csodálkoznunk azon, hogy a keresztényeket sajnálják azért, hogy keresztények, amíg a keresztények is sajnálják magukat ezért. A világ azért látja a kereszténységet korlátozó tényezőként, mert a keresztények közül túl sokan így élik meg.

A becsületes ateizmus – úgy gondolom – érthető módon tűnik felsőbbrendűnek, ehhez a hitevesztett, képmutató, és titokban, vagy épp leplezetlenül a világ boldogsága után sóvárgó kereszténységhez képest. Nem csoda, hogy a hitehagyás anti-csodája, amely a Kánában borrá változtatott vizet ismét vízzé, a kereszténységet pedig Krisztus-mentessé tette, nem kell a világnak – és igazából a keresztényeknek sem.

Ki emlékszik még arra, hogy miért is keresztény, azon túl, hogy ilyen családban nőtt fel, vagy sok értéket lát benne, vagy ilyen közösségbe jár? Ki emlékszik még arra, hogy a fejsze már a fák gyökerén van (Lukács 3.9)? Vagy tudjuk-e, hogy Jézus elsősorban bűnbánatra szólított föl, és az egyetlen fajta ember, akihez nem jött, akivel nem tud mit kezdeni, akit nem tud megváltani, az a bűnbánatra képtelen ember: a magukat igaznak tartó farizeusok (Lukács 5.31-32) – és a bűn létezését is letagadó posztmodern ember: azaz a mifajtánk? Ki tudja G. K. Chesterton egyszerűségével őszintén vallani, hogy azért keresztény, mert a bűneire akar megbocsátást nyerni? És ki emlékszik még arra, hogy a kereszténység igaz: hogy a feltámadás megtörtént?

A probléma, legalább részben, antropológiai: nem mindegy, hogy az embert – és önmagunkat – független, önmagában elégséges lényként kezeljük-e, vagy alapvetően függő és bukott lényként. Ez az utóbbi Jézus antropológiája, és ezért a keresztényeké is. A különbség pedig ég és föld – szó szerint: menny és pokol –, hogy magunkra ügyes majomként, vagy bukott gyermekként gondolunk. Ha Isten gyermekei vagyunk, akkor örökösei is (Róm 8.17) – a majmok pedig majmok maradnak, bármennyire is ügyesek.

A kereszténység a bűnösöknek szól – azoknak, akik már tisztában vannak bűnösségükkel –, és nem az igazaknak, ugyanis „nincs, aki igaz volna, nincs egyetlen egy sem” (Róm 3,10; vö. Zsolt 14,3). A kereszténység az összetörteknek szól, tehát először össze kell törnünk: és amikor rájöttünk, hogy egyedül nem megy, végre Isten kegyelmére bízhatjuk magunkat – de nem előbb. Az elégedett kultúr-keresztényeknek, csakúgy, mint az elégedett ateistáknak először össze kell törniük: elégedetlen kultúr-keresztényekké és ateistákká kell válniuk, hogy a megváltás erőterébe kerüljenek – hogy felfogják egyáltalán, Jézus mit is kínál.

Csak ha már szembesültünk az igazi, vagyis a jézusi antropológiával, csak ha már beláttuk, hogy mind csődbe mentünk, mindössze egyesek ellen nem indult még el a csődeljárás, akkor rendelkezünk a megfelelő nézőponttal, hogy rákérdezzünk: a kereszténység boldogít-e? És a válasz igen.

Az Isten nélküli boldogság reménye felelőtlen álmodozás – ha van Isten, azért, ha nincs, azért. Viszont a reális reményvesztettség után megtudni, hogy Isten nemcsak igazságos, de kegyelmes is, és tökéletesen szerető: boldogság és szabadság. Egy gyermek boldogsága és szabadsága ez, aki tudja, hogy vigyáznak rá, és szeretik: méghozzá úgy, hogy a maga rosszaságával nem tudja elveszíteni ezt a szeretetet – vagyis úgy szeretik, miként egy gyermeket. És az örökségről, Isten országáról most még nem is szóltunk – azt talán föl se bírnánk fogni.