2016. december 27., kedd

Életpárti optimizmus?

Az amerikai konzervatív politikai kommentátor, Ben Shapiro szerint, ha a későbbi korok visszatekintenek a XX. század második felére és az ezredfordulóra, elsősorban azt fogják majd hitetlenkedéssel szemlélni, hogy mi hogyan voltunk egyáltalán képesek vitatkozni a művi abortuszok kérdésén.
Ahogy fejlődik a tudomány, ahogy egyre többet tudunk meg a méhen belüli életről, ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik egyre szélesebb  tömegek számára, hogy a még meg nem születettek demonstrálhatóan emberek, védtelen pici emberek - gyerekek -, úgy fog az abortusz vita az abszurditás homályába veszni.

A hazugság, mely a szexuális forradalom egyik gyümölcse, miszerint "nem tudjuk, az élet mikor is kezdődik, és ki is számít embernek", mely azt a célt szolgálta, hogy az abortusz egyáltalán kultúrvívmánnyá avanzsálhasson, a tudomány által válik majd hihetetlenné. A jelenleg folyó abortusz holokausztra az utókor úgy fog visszatekinteni, mint mi most korábbi korok rabszolgatartóira.

Eddig Ben Shapiro gondolata, mely tűnhet akár optimistának is, szerintem reális. A problémának azonban az abortuszok eltűnésével nem lesz vége. Számomra nyilvánvalónak tűnik, hogy a világ nem valami erkölcsi felemelkedés felé halad, pedig igazi megoldást csak erkölcsi alapon találhatunk az abortusz kérdés mögött meghúzódó szexuális felelőtlenség és gyávaság problémáira. 

Még ha a  tudomány lehetetlenné is teszi majd idővel, hogy a mostani futószalagon végzett abortuszok folytatódjanak, maga a tudomány és a technológia fog újabb és újabb lehetőségekkel szolgálni a hedonista és felelőtlen tömegek számára előre nem látható módon torzítva ez által a társadalmi normákat.

Egyes amerikai statisztikák szerint például a pornó fogyasztás elterjedése csökkenti a gimnazisták szexuális kalandjainak a számát, és az abortív fogamzásgátlók csökkentik a műtéti abortuszok számát. Nehéz lenne megmondani, hogy most akkor jobb-e a helyzet. Attól tartok a jövő is sok ilyen egyet előre, kettőt hátra típusú változást tartogat mindaddig, amíg a kultúrát meg nem változtatjuk - ami viszont nem fog magától bekövetkezni.

2016. december 19., hétfő

2017-ben megtörténhet Ferenc pápa "hivatalos helyreigazítása" - árulta el Burke bíboros

December 19-én egy Lifesite-nak adott telefonos interjúban Burke bíboros jelezte, hogy mikor következhet be Ferenc pápa "hivatalos helyreigazítása", amennyiben a pápa nem válaszol az Amoris Laetitiával kapcsolatban tisztázó kérdéseket feltevő dubia-levélre.

"A dubiára választ kell adni, mert az az erkölcsi élet alapjaira kérdez rá, arra, hogy a jóval és a rosszal kapcsolatban mi is az Egyház változtathatatlan tanítása, valamint a házasság és az Eucharisztia szentségi realitásaira" - mondta Burke bíboros.

"Most persze az Úr születésének az ünnepét megelőző utolsó napokban vagyunk, kegyelemben gazdag napokban, aztán jön karácsony nyolcada és az új év kezdetének ünnepei - az Úr születésének és vízkeresztnek a misztériuma - [a helyreigazítás] ez után történne".

Burke bíboros azt mondta, hogy a hivatalos helyreigazítás "nagyon egyszerű" lenne.

"Egyenes lenne, épp mint a dubia-levél, csak ezúttal már nem kérdéseket tenne fel, hanem az Amoris Laetitia zavaros állításaival szembe állítaná az Egyház állandó tanítását és gyakorlatát, ezáltal kijavítaná az Amoris Laetitiát" - mondta az amerikai bíboros.

Walter Brandmüller, Raymond L. Burke, Carlo Caffarra és Joachim Meisner bíborosok még szeptemberben hivatalos tisztázásért folyamodtak a Ferenc pápa által írt Amoris Laetitia kapcsán, mely mintha megengedné a házasságtörésben megmaradni szándékozó hívek gyónását és Eucharisztiához járulását.

A félreértések és a már elharapózott ellentmondásos értelmezések tisztázása végett a négy bíboros a "dubia" (~kétely) nevezetű ősi jogukkal éltek. Ennek a hagyományos egyházjogi műfajnak a lényege az, hogy a tömören megfogalmazott kérdéseikre a pápa tanítóhivatala világos igennel, vagy nemmel válaszol, hogy az Egyház tanítása mindenkor világos legyen Isten népe számára. 

A dubia-levél nem sokkal az után datálódik, hogy Ferenc pápa először állást foglalt azzal kapcsolatban, hogy saját kétértelmű apostoli buzdítását maga olyan módon értelmezi, melyet a négy bíboros, korábbi nyilatkozataik alapján, eretnekségnek tart.

A bíboros által említett "hivatalos helyreigazítás" nagyon rendkívüli volna. Egy hozható példa rá XXII. János esete lehetne az 1330-as évekből. A pápa nyilvánosan azt tanította - noha csak saját véleményeként -, hogy a mennyben lévő lelkek nem látják Istent a végső ítéletig, mely gondolat ellene mond az Egyház tanításának. Sok teológus számon kérte János pápát. Közülük néhányat megbüntetett, de a nyomás csak nőtt, és a pápa halála előtt visszavonta eretnek véleményét.

A pápa hivatalos helyreigazítása, Burke bíboros szerint, "egy módja a [pápai] hivatal és tevékenység őrzésének".

"Szent Péter utódának hivatala iránti maximális tisztelettel kell végbevinni".

2016. december 18., vasárnap

Boldog születésnapot, Ferenc pápa!

Jorge Mario Bergoglio, más néven Ferenc pápa, a Katolikus egyház feje, tegnap töltötte be a 80. évét. Noha pápaságát, vezetési stílusát és tanításait komoly kritikák tarkítják, ma ezekre nem térek ki. Helyette két olyan tanításra emlékeznék, melyekért valóban hálásak lehetünk a jelenlegi Szentatyának, és melyeket érdemes úgy hirdetnünk, hogy "még Ferenc pápa is következetesen ezt tanítja". Egyik tanítás a fogamzásgátlás minden körülmények között való erkölcstelensége, másik a női papság lehetetlensége.

A fogamzásgátlással kapcsolatban Ferenc pápa először a híres "nyulas" repülő interjújában nyilatkozott igazán figyelemre méltót. A pápa itt hitet tett a Humanae Vitae enciklikában foglaltak mellett (1968), pontosabban hogy a katolikus családtervezésnek (akármit is jelentsen ez), nem lehet része a fogamzásgátlás. Annak idején az alábbihoz hasonló tantuszok estek le azzal kapcsolatban, hogy Ferenc pápa azért mégis csak katolikus.
"Ferenc pápa elkeserít: annyival többet vártam ettől a pápától, azt hittem megérti, hogy jó emberek, igazi házasságokban, a való életben, milyen problémákkal szembesülnek, azt hittem érti a szex szépségét és a szex szükségét a házasságban. Tévedtem! Ferenc pápa megerősítette a mesterséges fogamzásgátlással kapcsolatos egyházi tilalmat". 
A pápa családokról szóló apostoli buzdítása, az Amoris Laetitia szintén állást foglal a kérdésben, és leszögezi azt, amit az Egyház tanít (nézd csak meg a katekizmust), és amit sok pap és püspök sem hisznek, nevezetesen, hogy minden aktusnak nyitottnak kell lennie az életre, mert ez szexualitás igazi értelmétől elválaszthatatlan. Ferenc pápa az Amoris Laetita 80. pontjában valóban gyönyörűen fogalmaz:
[...] a házassági aktus a nemzésre van rendelve a „saját természetéből kifolyólag”. A gyermek, aki születik „nem kívülről jön, mint valami ráadás a házastársak szeretetéhez, hanem annak a kölcsönös átadottságnak a szíve mélyéből fakad, mint annak gyümölcse és beteljesedése”. A gyermek nem a folyamat végén jön, hanem jelen van a szeretet kezdetétől, mint egy alapvető jellemzője, amit nem lehet megtagadni anélkül, hogy eltorzítanánk magát a szeretetet. A szeretet a kezdetektől fogva ellene van minden nyomásnak, hogy magába zárkózzék; nyitott a termékenységre, ami arra hívja, hogy felülmúlja önmagát. Ezért a férj és a feleség egyetlen nemi aktusa sem mondhat ellent ennek az értelemnek, még akkor sem, ha különféle okok folytán végül nem mindig fogan új élet belőle.
A női papság kérdését elődei után Ferenc pápa is vitán felül állónak nevezte az Evangelii Gaudium apostoli buzdítása 104-es pontjában már 2013-ban:
A férfiaknak fenntartott papság – mint az Eucharisztiában önmagát odaadó vőlegény, Krisztus jele – olyan kérdés, mely nem vitatott.
Idén november 1-én egy repülőn adott interjúban Ferenc pápa és a riporter között a következő szóváltás zajlott. 
Christina Kaplan: Jó napot kívánok! Svédországban, mely a rendezvény házigazdája volt, egy nő az egyházfő. Mit gondol: realisztikus lehet a női papság a katolikus egyházban is az elkövetkezendő évtizedekben? Ha nem, hát miért félnek a katolikus papok a konkurenciától? 
Ferenc Pápa: [...] ami a nők pappá szentelését illeti a katolikus egyházban, a végső szó világos, II. János Pál jelentette ki, és ez így is marad. A konkurenciáról nem tudok... 
Christina Kaplan: Örökre, örökre? Soha, soha?

Ferenc Pápa: Ha figyelmesen olvassuk II. János Pál kijelentését, ez az értelme, igen.
Isten áldja Ferenc pápát! És ami a "végső szót" illeti az újraházasodás kérdésében, kérjük számára a bölcsességet, hogy figyelmesen olvasva II. János Pált, Ferenc pápa belássa, hogy már az is "ki van jelentve"!

2016. december 13., kedd

A nap, amikor a katolikusok kénytelenek utánanézni, mi is az a koprofília

Hála Ferenc pápának, most a katolikusok világszerte utánanézhettek, mit is jelent a koprofília betegség, amivel a Szentatya egy interjúban vádolta az embereket úgy általánosságban. Szinte mindegy, hogy mivel kapcsolatban hangzanak el ilyen kifejezések az egyházfő szájából, az is mindegy, hogy egy hasonlatnak szánta, és az is mellékes, hogy akár még igaza is lehet (abban az átvitt értelemben, ahogy ő gondolta): kimagyarázhatatlanul méltánytalan Krisztus földi helytartójához, hogy fekáliával kapcsolatos szexuális perverziókat retorikai fogásként emlegessen. Ez az eset emblematikusan mutatja, hogy Ferenc pápa sajnos nem szent ferenci alázattal és egyszerűséggel viseli hivatalát, hanem izgága feltűnési viszketegséggel és modortalansággal. A király meztelen, és nem barátai azok, akik a fantasztikusságát hirdetik untalan, és adják alá a lovat. 

Az idézet Ferenc pápa legújabb interjújából alább a Kurír fordításában. A Kurír természetesen szépít a dolgon, ugyanis a koprofília nem egyszerűen ürülékhez vonzódást jelent, hanem konkrétan az ürülék által gerjesztett szexuális perverziót írja le. Íme a római pápa arról, hogy mindenki "hajlamos a koprofília betegségre"

– Egy utolsó kérdés, szentatya: mi a véleménye a tömegkommunikációs eszközökről? 
[...] És ami nagy kárt tud okozni a tömegtájékoztatási eszközökben, az a félretájékoztatás: vagyis amikor valamilyen helyzetben az igazságnak csak az egyik felét mondják el, a másikat viszont nem. Ezt nem szabad, ez félrevezetés! Mert Önök csak az igazság egyik felét adják át a televíziónézőnek, és így nem képes a komoly ítéletalkotásra a teljes igazságról. Valószínűleg a félretájékoztatás által okozza a legnagyobb kárt a média, mert az emberek véleményét egyetlen irányba tereli, és az igazság másik felét elhallgatja. Aztán a médiának – azt hiszem – nagyon tisztának és áttetszőnek kell lennie. Nem szabad, hogy – természetesen senkit sem szeretnék megsérteni – a koprofília [ürülékhez vonzódás] betegségébe essen: amikor állandóan csak a botrányokat, az ocsmány dolgokat akarja közölni, még ha igazak is. És mivel az emberek hajlamosak a koprofília betegségére, sok kárt lehet okozni. Tehát ezt a négy kísértést említeném meg, de a média véleményformáló, és építő is lehet, végtelen sok jót is tehet.
 A vád elkerülhetetlen: miért kell erről írni, és hogyan visz ez a cikk bárkit is közelebb Istenhez, vagy az Egyházhoz? Sajnos sehogy, illetve nem tudom, hogyan. Csak azt tudom, hogy igaz. Sajnos. Ám nekem is van egy kérdésem: vajon kit visz közelebb Istenhez, ha a világ szeme láttára meztelen királyt egy evangelizációs és kommunikációs zseninek hazudjuk? Ideje leszámolni a mítosszal, és elfogadni az ambivalens valóságot Ferenc pápával kapcsolatban is.

2016. december 11., vasárnap

A pokol, mint sötét verem: az Úr szeretetének alkotása

C.S. Lewis ragaszkodik hozzá, hogy minden, ami megkérdőjelezheti Isten létezését vagy jóságát rendkívül fontos a számunkra, és komolyan veendő, mert egy csapásra cáfolhatja a kereszténységet - és ki hihetne a kereszténységben, ha az már meg lenne cáfolva? Sokszor a világban található fájdalmat és szenvedést hozzák fel, mint bizonyíték egy jóságos Isten léte ellen (ezt itt cáfolom). Ám legalább ennyiszer hallhatjuk, amint a pokol létezésének tanítását citálják elő, mint Isten elleni bizonyítékot. A gondolat érdekessége abban áll, hogy a Biblia híján a pokolról alkotott mai elképzelősünk sem létezne. Az érv úgy foglalható össze, hogy még ha a Biblia Isten létezne is, akkor is maga a Biblia tesz tanúságot Isten jósága ellen a pokol tanításával, vagyis Isten vagy nem jóságos, vagy még inkább nem is létezik. Mindegy igazából, hiszen a kereszténységet mindkettő cáfolná. 

C.S. Lewis nagyon szeretett ilyen kérdéseken elmélkedni, és a következő megoldást ajánlja az ellentmondás feloldására: A sötét verem az Úr utolsó jócselekedete azok számára, akik semmi jobbat nem hajlandók elfogadni tőle.

Az "A Pilgrim’s Regress" című allegóriájában C.S. Lewis arról ír, hogy a pokol is a szerető Isten műve. A gonosz csak egyre gonoszabb lenne, mert képtelen az önkorrekcióra – különben nem lenne gonosz –, éppen ezért a pokol a fenék nélküli sötétség és a végtelen gyűlölet megfékezésének szerepét tölti be azáltal, hogy az Isten teremtett egy olyan állapotot, ami a legrosszabb a világban, aminél rosszabbá nem válhat egy lélek helyzete sem, aminél nagyobb szenvedés nincs. A gonosz a pokolnál is izzóbb gyűlölet felé örvénylene, és mélyebbre menne a reménytelenség katlanában, de a “sötét veremnek”, ahogy Lewis allegóriájában nevezi a poklot, van alja, és ez Isten irgalmának köszönhető.

Lewis érzékletesen írja le, amit egy angyal jelenléte által természetfeletti érzékeléssel megáldott főszereplője (John) lát, amikor a bűnükhöz ragaszkodó emberekre tekint. Tagjaik lazák, mintha önállóan mozognának; közelebbről észreveszi, hogy ujjaik és szemük helyén férgek ficánkolnak, mert a bűn rágja őket belülről, és egyre kevésbé önmaguk urai. Mégis, amikor a Csábító hízelkedő dalával köztük jár, és fertőzött itallal kínálja őket, kapva-kapnak érte egy kis enyhülést remélvén. Ők nem látják a saját megsemmisülésüket, noha egyre azt választják; csak szerencsétleneknek hiszik magukat, akikkel az élet igazságtalan, mégis sikítva kapnak a bűn italához és a Csábító karja után, ha valaki fel akarná őket szabadítani, vagy meg akarná őket gyógyítani.

John ekkor megkérdezi az angyalt, hogy ha ezek a szerencsétlen teremtések már így is annyira boldogtalanok, akkor „mi értelme van egy sötét vermet is alkotni a számukra”. Az angyal ezt válaszolja: „A sötétséget nem az Úr alkotja. A sötétség ott van mindenhol, ahol az engedetlenség íze megfertőzte az akaratot. Mit értesz „verem” alatt? Valami olyasmit, aminek van alja. A sötét verem határok közé szorított sötétség – korlátozott sötétség. Ebben az értelemben az Úr alkotta a sötét vermet: alkotott a világba egy legrosszabb dolgot. Ám a gonosz magától soha nem állna meg még gonoszabbá válni: ezer örökkévalóságban sem lenne képes akár csak a saját terjedését megállítani. Ha képes lenne erre, nem lenne gonosz: a forma és a határok a jóhoz tartoznak. A sötét verem alja és falai a kötés a seben, mely nélkül az elveszett lelkek elvéreznének egy olyan halálba, melyet sohasem érhetnek el. A sötét verem az Úr utolsó jócselekedete azok számára, akik semmi jobbat nem hajlandók elfogadni tőle”.

Mi a véleményetek Lewis gondolatáról? Érthetővé teszi, hogy nincs ellentmondás a pokol és a Jóisten között? Felhasználnátok ezt a gondolatot, hogy akár Isten jóságát, akár a pokol tanítását magyarázzátok ismerőseiteknek?

A Katolikus Egyház tanítása a pokolról itt olvasható

2016. december 7., szerda

Szekuláris keresztényüldözés - hogyan is működik?

A hazánkban is aránylag jól ismert BuzzFeed híroldal nemrég abból csinált bomba hírt, hogy az amerikai HGTV Fixer Upper (házépítős műsor) sztárjai olyan gyülekezetbe járnak, ahol a pásztor a homoszexuális életforma bűnösségét prédikálja. 

Ennyi. Ez volt a nagy hír. Semmi bizonyíték arra vonatkozóan, hogy Chip és Joanna Gaines, a műsor sztárjai, diszkriminálták volna bármilyen formában a meleg közösség tagjait, sőt még arra sincs bizonyíték, hogy maguk hiszik-e azt, amit a pásztor prédikál. Mégis, mint népszerű keresztényeket, el kell kaszálni őket a progresszív szekularizmus nevében.

A dolognak a következő a logikája. A nyilvánosság előtt mindenkit meg kell semmisíteni, aki hiszi a homoszexuális életforma bűnösségének bibliai tanításában. A gyűlöletteljes bigottakat nyilvános bűnbánatra kell kényszeríteni. Nem számít, hogy Chip és Joanna mindenkivel tisztelettel bánnak-e, sőt az sem, hogy maguk nem hangoztatják a homoszexuális életformával ellentétes nézeteiket (ha vannak egyáltalán ilyen nézeteik). Amennyiben valaki összefüggésbe hozható progresszív szekularizmusnak ellentmondó bibliai hittel, azokat le kell vadászni.

Mindez két szekuláris célt szolgál. Egyrészt elbátortalanítja a keresztényeket azzal kapcsolatban, hogy nyilvánosan felvállalják a hitüket, vagy hogy gyülekezetbe járjanak - vagyis általánosságban elnyomni  a keresztényeket. Másrészt magát a keresztény hitet lejáratni az által, hogy egy ilyen hír azt sugallja, hogy gyűlöletteljes bigottság lehet egyedül a keresztény hit alapja.

A BuzzFeed szerzője, talán tudta nélkül is, annak a progresszív szekuláris gépezetnek a részeként írt, mely a keresztény, a zsidó, és bármilyen más hit (kivéve az iszlám) lejáratásában érdekelt, ha az nem simul bele a progresszív szekularizmus ideológiájába.

http://www.dailywire.com/news/11263/buzzfeeds-attack-christian-hgtv-couple-frank-camp

2016. december 4., vasárnap

A Magyar Kurír és Pio Vito Pinto nem mondanak igazat: a Kasper-Ferenc javaslatot nem szavazták meg a szinódusi atyák

A mélyen tisztelt Pio érsek "tényekként" egy súlyozott narratívát árul csupán. A 2014-es szinódus azt sem sem szavazta meg, hogy a Kasper-Ferenc javaslat egyáltalán említve legyen a záródokumentumban, hanem azt a pápa önhatalmúlag mentette át 2015-ös szinódus témái közé, ahol pedig a szavazásig sem jutott el az újraházasodottak áldozásának akár csak megemlítése is. Továbbá a Kasper-Ferenc javaslat nem áll folytonosságban az Egyház tanításával. A Magyar Kurír és Pio Vito Pinto érsek, a Rota Romana dékánja, nem mondanak igazat, amikor ezeknek az ellenkezőjét állítják, és egy hamis narratívával, tulajdonképpen történelemhamisítással elkenik az Amoris Laetitia botrány és a 4 bíboros nyilvános levelének jelentőségét. Az ügy a Kurír részéről azért is érdekes és politikától bűzös, mert Erdő Péter bíboros köztudottan problematikusnak tartja az Amoris Laetia 8. fejezetét és a Kasper-Ferenc javaslatot, melynek értelmében a házasságtörés nem belsőleg (objektíven, a körülményektől függetlenül) súlyosan erkölcstelen cselekedet, így bizonyos körülmények igazolhatják, néha lehet erkölcsös választás, mint kisebbik rossz, és így nem mindig akadálya az Eucharisztia vételének.

Lássuk a Kurírt és Pio Vito Pinto érseket, a házassági ügyekben is illetékes Rota Romana dékánját, aki szerint a négy bíboros nyilvános levele elfogadhatatlan. Ezt a hamis narratívát szajkózza (és nincs egyedül vele):
„Ferenc pápa a házasság és család ügyében kérdőívvel fordult a világegyház plébániai közösségeihez, és ezt követően egymás után egyedülálló módon két szinódust hívott össze ebben a témában. Az első szinódus abszolút többséggel, a második kétharmados többséggel fogadta el azokat a pontokat, melyeket a négy bíboros most megtámadott. Sok türelemre van szükség, és Ferenc pápa nem gyakorol nyomást. Az Amoris laetitia esetében sem. Néhány püspök ezt nehezen fogadja el, mások süketnek tettetik magukat. A pápa azonban senkit nem kényszerít és senkit sem ítél el.” Pinto imára és nyugalomra buzdít. „Az egyháznak egységre, és nem falakra van szüksége” – idézte a szentatyát. 
Pinto szerint Ferenc pápa álláspontja nemcsak az egyház tanításával van teljes összhangban, de a 20. századi elődei által képviselt tanítással is, mely időszak X. Piusztól kezdve kiemelkedő pápáival az egyház aranykora volt.
Az első kiemelt rész egyszerű történelemhamisítás. Nem így történt. A 2014-es szinóduson az a paragrafus (52) sem lett megszavazva, amely csupán megemlíti a Kasper-Ferenc javaslatot, mint egy téma, amit az atyák tárgyaltak. Csak a téma említése is  104 "igen" - 74 "nem" arányban nem kapta meg a szinódusi szabályzatban lefektetett szükséges kétharmadot, hogy bekerüljön a Relatio Synodiba, mely a 2015-ös szinódus kiindulási dokumentuma.  Vagyis 74 atya egyáltalán említésre méltónak sem találta az újraházasodottak Eucharisztiához járulásának témáját, míg 104-en megszavaztak egy leíró bekezdést, mely megemlíti, hogy egyesek javasolták, mások ellene voltak, és megint mások tovább gondolkodnának a kérdésről.  Még a sikertelen szavazás sem a Kasper-Ferenc javaslatról szólt, mint ahogy azt Pio érsek beállítja. A témát Ferenc pápa a szavazás után önhatalmúlag mentette át a 2015-ös szinódusra, ami jogában áll, csak éppen ez sem olyasmi amivel Kasper bíboros, vagy Pio érsek dicsekedne, mert Ferenc pápa antiszinodális viselkedése nem illik a narratívájukba. 

A 2015-ös szinódus, ha valamitől, akkor attól volt hangos, hogy az atyák többsége masszívan ellene volt a Kasper-Ferenc javaslatnak, és a manipulatív szinódusi titkárság valamint a pápa által személyesen válogatott liberális szövegező bizottság közösen sem tudtak semmit tető alá hozni, ami indokolhatná az Amoris Laetitia 8. fejezetét, és a jelen helyzetet. A Kasper javaslatról egyszerűen szó sem esett a szavazásra bocsátott paragrafusokban. Így Pio érseknek csak abban van igaza, hogy hogy a szinódusi atyák megszavaztak valamit, csak éppen az nem olyasmi, ami igazolná a Kasper-Ferenc javaslatot, és nem alkalmas arra, hogy felhozza dubia levelet író 4 bíboros ellen. Sőt a szinódusok épp őket igazolják. 2015 októberében ezt írtam, és ma mégsem gondolom szórakoztatónak:
Mivel a szöveg [2015 relationi finalis] szigorú értelemben nem ad semmit a progresszíveknek és ezért jobb híján a szöveg félremagyarázásába kell majd bocsátkozniuk, rengeteg alkalmunk lesz, hogy rámutassunk nem csak a teológiai csúsztatásaikra, de a szinódus ellenes magatartásukra is - hiszen a progresszívek nem értékelik a világ minden tájáról egybegyűlt szinódusi atyák megfontolt véleményét. Ez egyebek mellett szórakoztató is lehet…
A második kiemelt rész, mely szerint az Amoris Laetitia összhangban áll a katolikus hagyománnyal csak feltételesen igaz: attól függ, hogy hogyan értelmezzük az AL-t. A probléma, melyre a 4 bíboros dubia levele felhívja a figyelmet éppen az, hogy progresszív és hithű katolikus püspökök ellentmondó módon értelmezik azt a rájuk bízott nyáj számára. Nehezen érthetővé teszi a helyzetet, hogy a hithű Müllet bíboros, és a progresszív Kasper vagy Schönborn bíborosok mind azt állítják, hogy az AL folytonosságban áll a hagyománnyal. Hogy lehet ez? Úgy, hogy az előbbi hithű bíboros arra gondol, hogy a zagyva Amoris Laetitiát a korábbi világos tanítások mentén kell értelmezni, így az eretnekség nem fér bele az AL értelmezésébe, még ha az AL-be önmagában minden bele is fér, míg az utóbbi progresszív bíborosok arra gondolnak, hogy a tágan és rugalmasan értelmezhető AL a kulcs mostantól minden korábbi tanítóhivatali megnyilatkozás értelmezéséhez. Az ideologikus szövegértelmezésnek az eredménye az, hogy pl. II. János Pál tanítása nyerhet olyan értelmet is progresszív püspökök interpretációjában, ami homlokegyenest ellene megy annak, mint amit a szöveg szavai jelentenek. És láss csodát: egyesek szemrebbenés nélkül azt állítják, hogy a szent pápa a Familiaris Consortioban már a Kasper-Ferenc javaslat lehetőségét tanította - holott épp azt kategorikusan tiltja.

Ahogy Pio Vito Pinto érsek, Kasper és Schönborn bíborosok, az argentín és a Fülöp-Szigetek-i püspökök, Róma helytartó püspöke, és még sokan mások, köztük sajnos maga Ferenc pápa is értelmezi az Amoris Laetitiát, az ellentmondásban van a katolikus hagyománnyal és Jézus tanításával. Az igaz irgalom nem alapulhat hazugságon, csak a hamis irgalomizmus, melynek 2013 óta konjunktúrája van.

Ahogy Müller és Erdő bíborosok, a dubia levelet író 4 bíboros, és még sokan mások értelmezni próbálják az Amoris Laetitiát, az összhangban lehet az Egyház hagyományával és a Jézus által hirdetett felbonthatatlan házasság kegyelmi realitásával. 

Ettől függetlenül az Amoris Laetita súlyosan problematikus, és minimum egy tévedéseket elítélő kiegészítésre szorul, ha nem átírásra, vagy teljes visszavonásra. Az Egyház tévedhetetlenségének dogmája értelmében mindenképpen bízhatunk abban, hogy az Amoris Laetitia hagyományos értelmezése nem a Kasper-Ferenc-i lesz. Ferenc pápa interjúkban és magánlevelekben nem hivatalos értelmezője még a saját apostoli buzdításának sem, ezért formális eretnekség nem áll fent a legtöbb szakértő szerint, noha a pápa magánvéleménye tévedés. Meglehet a Szentlélek tartja vissza Ferenc pápát, hogy hivatalos és téves választ adjon a 4 bíboros kérdéseire.

2016. december 2., péntek

A Hittani Kongregáció feje válaszol is, meg nem is a 4 bíboros levelére

Gerhard Ludwig Müller bíboros, a doktrínális ügyek legfőbb felelőse a pápa után, december elsején elmondta, hogy nem kíván válaszolni a 4 bíboros levelére, mely nyilvánosan és hivatalosan kéri Ferenc pápát, hogy tisztázza az Amoris Laetitia apostoli buzdítás helyes értelmezését. Mint mondta "a Hittani Kongregáció a pápa meghatalmazása alapján szól és cselekszik", vagyis a pápa jóváhagyása nélkül, mint a kongregáció prefektusa nem szólhat hozzá a Ferenc pápa számára egyre kínosabb ügyhöz, konkrétan a 4 bíboros leveléhez, melyre maga a pápa nem kíván válaszolni.

Az Amoris Laetitia helyes értelmezésének és a házasságtörésben élők áldozásának általánosabb témájával kapcsolatban azonban Müller bíboros ismét elmondta a véleményét a riporter kérdésére. Az Amoris Laetitia értelmezésével kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy "a dokumentumot nem szabad oly módon értelmezni, mintha korábbi pápák állításai és a Hittani Kongregáció korábbi állásfoglalásai nem volnának már érvényesek". Vagyis az Amoris Laetitia, még ha önmagában vehető is úgy, mintha a házasságtörés immár ne volna súlyos bűn, így az olykor lehetne erkölcsös választás az embernek (Kasper javaslat = erkölcsös házasságtörés), korábbi világosabban megfogalmazott egyházi tanítások értelmében ez még sincs így. Az Amoris Laetitia helyes (hagyományba illesztett) értelmezése nem enged teret az erkölcsös házasságtörések elméletének a bíboros szerint.

Müller bíboros szerint a Hittani Kongregáció 1994-es állásfoglalása ugyanebben a kérdésben továbbra is érvényben van. Több, mint húsz évvel ezelőtt Ratzinger bíboros, a Kongregáció akkori feje, elítélte három német püspök kezdeményezését, hogy újraházasodott híveiket Eucharisztiához engedjék. Müller bíboros emlékeztetett, hogy "minden pasztorális megoldás megingathatatlan alapja a házasság felbonthatatlansága kell, hogy legyen".

2016. november 24., csütörtök

A négy bíboros levele (a teljes szöveg magyar fordítása)

NYÍLT LEVÉLBEN KÉRI A PÁPÁT NÉGY BÍBOROS, HOGY TISZTÁZZA AZ AMORIS LAETITIA TANÍTÁSÁT
2016. november 14.

 A római katolikus Anyaszentegyház négy bíborosa – Walter Brandmüller, Raymond Burke, Carlo Caffarra és Joachim Meisner – nyilvánosságra hozta azt a levelet, melyet Ferenc pápának írt, hogy tisztázzon öt vitatott kérdést az Amoris Laetitia kezdetű apostoli buzdítás tanításával kapcsolatban.
A levél 2016. szeptember 19-én kelt. A bíborosok azután hozták nyilvánosságra, hogy nem kaptak választ Ferenc pápától. A levél és a vitatott kérdések teljes szövegét alább közöljük. (A szöveget elsőként Edward Pentin és Sandro Magister jelentette meg. A magyar fordítást Sallai Gábornak köszönhetjük.)
A tisztázás igénye: Az „Amoris Laetitiában” található kétértelműségek eloszlatására irányuló kérés
1.     Előszó
A négy bíborost mély lelkipásztori aggodalom indította arra, hogy elküldje a levelet Őszentségének, Ferenc pápának.
A hívek körében súlyos elbizonytalanodást és nagyfokú zavarodottságot figyeltünk meg olyan kérdések tekintetében, amelyek rendkívül fontosak az Egyház életében. Azt is láttuk, hogy az Amoris Laetitia 8. fejezetét még a püspöki kollégiumon belül is eltérően értelmezik.
Az Egyház nagyszerű hagyománya arra tanít, hogy az ilyen helyzetekben a Szentatya segítségével keressük a kiutat, ezért arra kérjük az Apostoli Szentszéket, hogy tisztázza azokat a kérdéseket, amelyek elbizonytalanodásra és zavarodottságra adnak okot.
Az igazságosság és a felebaráti szeretet miatt szántuk el magunkat a cselekvésre.
Az igazságosság miatt, hiszen kezdeményezésünkkel amellett teszünk tanúságot, hogy a péteri szolgálat az egység szolgálata, és hogy Péternek, a pápának az a feladata, hogy megerősítse hitükben a híveket.
A felebaráti szeretet miatt, hiszen segíteni kívánunk a Pápának abban, hogy elejét vegye annak, hogy az Egyházban megoszlás és ellentét üsse fel a fejét, és arra kérjük, hogy oszlasson el minden kétértelműséget.
További sajátos feladatot is teljesítettünk. Az Egyházi Törvénykönyv (349. kánon) kimondja, hogy a bíborosok – együtt és egyenként egyaránt – kötelesek támogatni a Pápát az egyetemes Egyház szolgálatában.
A Szentatya úgy döntött, hogy nem válaszol. Szuverén döntését úgy értelmeztük, hogy arra hív, hogy – higgadtan és tiszteletteljes módon – tovább folytassuk a gondolkodást és a vitát.
Ily módon Isten egész népét tájékoztatjuk kezdeményezésünkről, és a teljes dokumentációt rendelkezésükre bocsátjuk.
Reméljük, hogy senki sem a „progresszív/konzervatív” paradigma szerint fogja értelmezni a kérdést, ezzel ugyanis teljesen elvétené az igazságot. A lelkek valódi java és az Egyház legfőbb törvénye iránti mély aggodalom, nem pedig egyházpolitikai ambíció vezet minket.
Reméljük, hogy senki sem fog igazságtalan módon a Szentatya ellenfeleinek tekinteni minket, olyan embereknek, akikből hiányzik az irgalom. Éppen az a mély, kollegiális szeretet indít cselekvésre, amelyet a Pápa iránt érzünk, valamint a hívek java iránti buzgó törődés.
Walter Brandmüller bíboros
Raymond L. Burke bíboros
Carlo Caffarra bíboros
Joachim Meisner bíboros




2.     A négy bíboros levele a Pápának
Őszentsége, Ferenc pápa részére
és Őeminenciája, Gerhard L. Müller bíboros figyelmébe

Szentséges Atya!
Az Amoris Laetitia kezdetű apostoli buzdítás megjelenését követően egyes teológusok és tudósok eltérő, sőt egymást kizáró értelmezéseket fogalmaztak meg, mindenekelőtt a 8. fejezettel kapcsolatban. Minthogy ennek a vitának a tömegtájékoztatási eszközök is teret adtak, sok hívő lelkében a bizonytalanság és a zavarodottság lett úrrá, és immár nem tudják, mihez is tartsák magukat.
Ezért a társadalom különböző rétegeiből sok hívő kérdezte tőlünk, alulírottaktól, de sok püspöktől és paptól is, miként kell helyesen értelmezni az apostoli buzdítás 8. fejezetét.
Minthogy tehát lelkipásztori felelősségünk lelkiismeretünkben kötelez minket, továbbá vágyunk arra, hogy a Szentséged által olyannyira szorgalmazott püspöki kollegialitást mind jobban megvalósítsuk, mélységes tisztelettel arra kérjük Szentséges Atyánkat mint a hit legfőbb tanítóját – akit a Feltámadott arra hívott, hogy erősítse meg testvéreit a hitben –, oszlassa el a kétségeket, derítsen világosságot, és nagylelkűen tisztázza a vitás kérdéseket, melyeket jelen levelünkhöz mellékelünk.
Szentséged áldását kérve ígérjük,  hogy imádságainkban szüntelenül megemlékezünk Önről.
Walter Brandmüller bíboros
Raymond L. Burke bíboros
Carlo Caffarra bíboros
Joachim Meisner bíboros

Róma, 2016. szeptember 19.



3. A „vitás kérdések”
Azt kérdezzük, hogy az Amoris Laetitia 300-305. pontja szerint immár lehetséges-e a kiengesztelődés szentségében feloldozást adni és a szentáldozáshoz engedni azt a személyt, aki érvényes házassági köteléke dacára házastárs módjára (more uxorio) együtt él egy másik személlyel anélkül, hogy teljesítené a Familiaris Consortio 84. pontjában meghatározott, majd a Reconciliatio et Paenitentia 34. pontjában és a Sacramentum Caritatis 29. pontjában megerősített feltételeket. Vajon az Amoris Laetitia kezdetű buzdítás 351. lábjegyzetében (305. pont) található „bizonyos esetekben” kifejezés azokra az elváltakra vonatkozik, akik új kapcsolatban élnek házastársak módjára (more uxorio)?
Vajon az Amoris Laetitia kezdetű, szinódus utáni apostoli buzdítás (vö. 304. pont) megjelenése után többé nem tekinthetjük érvényesnek Szent II. János Pál tanítását, melyet a Szentírás és az Egyház hagyománya alapján a Veritatis Splendor kezdetű enciklikájának 79. pontjában fogalmaz meg, mikor olyan abszolút erkölcsi normák létezéséről beszél, amelyek tiltják azokat a cselekedeteket, amelyek bensőleg – vagyis lényegük, azaz tárgyuk szerint, függetlenül a cselekvő szándékától és körülményeitől mindig – rosszak?
Az Amoris Laetitia (301. pont) közzététele után továbbra is állíthatjuk-e, hogy az a személy, aki szokásszerűen az Isten törvényében kinyilatkoztatott parancsolatokkal – például a házasságtörést tiltó parancsolatával (vö. Mt 19,3-9) – ellentétesen él, a szokásszerű súlyos bűn objektív helyzetében találja magát (vö. a Törvényszövegek Pápai Tanácsának 2000. június 24-i nyilatkozata)?
Az Amoris Laetitia 302. pontjában szereplő kijelentések „az erkölcsi felelősséget csökkentő körülményekről” semmissé teszik-e mindazt, amit Szent II. János Pál a Szentírás és az Egyház hagyománya alapján a Veritatis Splendor kezdetű enciklikájának 81. pontjában tanít, miszerint „a tárgya miatt bensőleg rossz cselekedetet a körülmények vagy a szándék soha nem tehet »szubjektíve« jó cselekedetté vagy védhető választássá”?
Vajon az Amoris Laetitia 303. pontja semmissé teszi-e mindazt, amit Szent II. János Pál a Szentírás és az Egyház hagyománya alapján a Veritatis Splendor kezdetű enciklika 56. pontjában tanít, mikor kizárja a lelkiismeret szerepének kreatív értelmezését, és hangsúlyozza, hogy a lelkiismeret soha nem adhat felmentést az abszolút erkölcsi normák alól, melyek a tárgyuk miatt önmagukban mindig rossznak minősülő cselekedeteket tiltják?

4. A négy bíboros magyarázó jegyzete
TÁGABB ÖSSZEFÜGGÉS
Az úgynevezett „Dubia” olyan vitás kérdéseket jelent, amelyeket abból a célból terjesztenek hivatalosan a Pápa és a Hittani Kongregáció elé, hogy tisztázzák a hit igazságaival és gyakorlatával kapcsolatban felmerülő kételyeket.
Az effajta kérdések sajátossága az, hogy olyan módon fogalmazzák meg őket, hogy csak „igen”-nel vagy „nem”-mel lehet válaszolni rájuk, teológiai indoklást nem igényelnek. Az Apostoli Szentszék ily módon történő megszólítása ősrégi gyakorlat, nem a mi találmányunk.
Nézzük meg, miről is van szó.
A családban megélt szeretet öröméről szóló Amoris Laetitia kezdetű, szinódus utáni apostoli buzdítás megjelenése után vita bontakozott ki, különösen a nyolcadik fejezettel kapcsolatban. Az eltérő értelmezések mindenekelőtt a 300-305. pontot érintik.
Sokak – püspökök, papok, hívek – szerint ezek a pontok arra utalnak, sőt kifejezetten azt tanítják, hogy megváltozott az Egyház fegyelmi rendje azokkal az elváltakkal kapcsolatban, akik új élettársi viszonyt létesítenek, mások pedig – jóllehet maguk is elismerik a vonatkozó részek homályos voltát, sőt kétértelműségét – úgy érvelnek, hogy ezek a szövegek a Tanítóhivatal korábbi megnyilatkozásaival összhangban is olvashatók, és nem jelentik azt, hogy az Egyház gyakorlata és tanítása megváltozott volna.
A hívek iránti lelkipásztori aggodalomtól indíttatva négy bíboros levelet küldött a Szentatyának, melyben a tisztázás reményében megfogalmazták a vitás kérdéseket, hiszen a kétség és a bizonytalanság mindig rendkívül káros hatással van a lelkipásztori szolgálatra.
Az Amoris Laetitia értelmezői azért jutnak más-más következtetésre, mert a keresztény erkölcsi életről is más-más nézetet vallanak. Az apostoli buzdítás helyes értelmezésekor tehát nem pusztán az a kérdés, hogy a szentségekhez lehet-e engedni bizonyos körülmények között az elvált újraházasodottakat.
A dokumentum értelmezése mögött a keresztény életvitelről alkotott két ellentétes felfogás húzódik.
Míg tehát az első vitás kérdés az elvált és polgári házasságot kötött személyekre vonatkozó gyakorlati kérdésre vonatkozik, a másik négy kérdés a keresztény élet alapvető kérdéseit érinti.

A KÉRDÉSEK
1. számú vitás kérdés:
Azt kérdezzük, hogy az Amoris Laetitia 300-305. pontja szerint immár lehetséges-e a kiengesztelődés szentségében feloldozást adni és a szentáldozáshoz engedni azt a személyt, aki érvényes házassági köteléke dacára házastárs módjára (more uxorio) együtt él egy másik személlyel anélkül, hogy teljesítené a Familiaris Consortio 84. pontjában meghatározott, majd a Reconciliatio et Paenitentia 34. pontjában és a Sacramentum Caritatis 29. pontjában megerősített feltételeket. Vajon az Amoris Laetitia kezdetű buzdítás 351. lábjegyzetében (305. pont) található „bizonyos esetekben” kifejezés azokra az elváltakra vonatkozik, akik új kapcsolatban élnek házastársak módjára (more uxorio)?
Az 1. kérdés mindenekelőtt az Amoris Laetitia 305. pontjára és a 351. lábjegyzetre vonatkozik. Míg a 351. lábjegyzet szól a kiengesztelődés szentségéről és a szentáldozásról, az elvált újraházasodottakról nem beszél ebben az összefüggésben, és a főszöveg sem utal rájuk.
II. János Pál pápa Familiaris Consortio kezdetű apostoli buzdításának 84. pontja már foglalkozott az elvált újraházasodottak szentségekhez való engedésének a lehetőségével, melyet három feltételhez köt:
1.   Az érintettek nem válhatnak külön anélkül, hogy ezzel újabb igazságtalanságot ne követnének el (például a gyermekeik felnevelésért viselt felelősségük miatt);
2.     Vállalják, hogy helyzetük igazságának megfelelően élnek, vagyis többé nem élnek együtt házastársak módjára (more uxorio), és tartózkodnak az olyan cselekedetektől, amelyek csak a házastársakat illetik meg; 
3.     Nem okoznak botrányt, vagyis a bűn látszatát is kerülik, nehogy másokat is bűnre vezessenek.
A Familiaris Consortio 84. pontjában és a vonatkozó későbbi dokumentumokban említett feltételek ésszerűsége mindjárt belátható, ha arra gondolunk, hogy a házastársak egysége nem pusztán az egymás iránt érzett szeretetre épül, és a nemi aktus nem csupán egyike a házastársak által folytatott tevékenységeknek.
A nemi kapcsolat a házastársi szerelemért van. Annyira fontos, annyira jó és annyira értékes dolog ez, hogy csak egy meghatározott összefüggésrendszerben, a házastársi szerelem összefüggésrendszerében gyakorolható. Ezért nemcsak az elvált újraházasodottaknak kell megtartóztatniuk magukat, hanem mindenki másnak is, aki nem házasságban él. Az Egyház  mindig is úgy értelmezte a hatodik parancsolatot – „ne törj házasságot!” –, hogy az az emberi szexualitás minden olyan formájára vonatkozik, amely nem a szentségi házasságban élő férj és feleség között történik.
Ha az Egyház szentáldozáshoz engedné azokat a híveket, akik különváltak vagy elváltak törvényes házastársuktól, és új kapcsolatra léptek valaki mással, akivel házastársak módjára együtt élnek, a maga gyakorlatával a következők valamelyikét tanítaná a házasságról, az ember nemiségéről és a szentségek természetéről:
1.     A válás nem szünteti meg a házastársi köteléket, és az újonnan létesített élettársi kapcsolatban részt vevő felek nem házasok. Azok azonban, akik nem házastársai egymásnak, bizonyos körülmények között létesíthetnek egymással törvényesen nemi kapcsolatot. 
2.     A válás megszünteti a házassági köteléket. Azok, akik nem házastársai egymásnak, nem létesíthetnek egymással törvényesen nemi kapcsolatot. Az elvált újraházasodottak törvényes házastársak, nemi aktusaik pedig törvényes házastársi nemi aktusok. 
3.     A válás nem szünteti meg a házastársi köteléket, és az újonnan létesített élettársi kapcsolatban részt vevő felek nem házasok. Az a férfi és nő, akik nem házastársai egymásnak, nem létesíthetnek törvényesen nemi kapcsolatot egymással, úgyhogy az elvált újraházasodottak a szokásszerű, nyilvános, objektív és súlyos bűn állapotában élnek. Ha azonban az Egyház mégis szentáldozáshoz engedi őket, az nem azt jelenti, hogy jóváhagyja nyilvános életállapotukat; a hívek akkor is az Eucharisztia asztalához járulhatnak, ha tudatában vannak súlyos bűnüknek, és akkor is feloldozást kaphatnak a bűnbánat szentségében, ha nem kívánnak változtatni életükön. A szentségek ily módon elszakadnak az élettől: a keresztény szertartásoknak és az istentiszteletnek a továbbiakban semmi közük nem lesz a keresztény erkölcsi élethez.
2. számú vitás kérdés:
Vajon az Amoris Laetitia kezdetű, szinódus utáni apostoli buzdítás (vö. 304. pont) megjelenése után többé nem tekinthetjük érvényesnek Szent II. János Pál tanítását, melyet a Szentírás és az Egyház hagyománya alapján a Veritatis Splendor kezdetű enciklikájának 79. pontjában fogalmaz meg, mikor olyan abszolút erkölcsi normák létezéséről beszél, amelyek tiltják azokat a cselekedeteket, amelyek bensőleg – vagyis lényegük, azaz tárgyuk szerint, függetlenül a cselekvő szándékától és körülményeitől mindig – rosszak?
A második kérdés a bensőleg rossz cselekedetekkel foglalkozik, vagyis azokkal, amelyek lényegük, azaz tárgyuk szerint mindig rosszak, függetlenül a cselekvő szándékától és körülményeitől. II. János Pál Veritatis Splendor kezdetű enciklikájának 79. pontjában azt olvassuk, hogy „bizonyos cselekedetek vagy megfontolt választások »tárgyuk« szerint erkölcsileg rossznak minősíthetők, függetlenül a szándéktól vagy előre látható következményektől.”
Az enciklika tehát azt tanítja, hogy vannak olyan cselekedetek, amelyek mindig rosszak, és amelyeket a minden esetben érvényes erkölcsi normák („erkölcsi abszolútumok”) tiltanak. Ezek az erkölcsi abszolútumok mindig tiltó jellegűek, vagyis azt mondják meg, hogy mit nem szabad tennünk. „Ne ölj!” „Ne törj házasságot!” Csak a tiltó jellegű normák érvényesek minden megszorítás nélkül.
Veritatis Splendor szerint a bensőleg rossz cselekedetek esetében nem kell vizsgálni a körülményeket vagy a szándékot. Egy olyan nővel egyesülni, aki nem az ember törvényes házastársa, minden esetben házasságtörés, és mint ilyen minden esetben kerülendő, akkor is, ha egy titkos ügynök csak így tudna értékes titkokat kicsalni a gonosztevő feleségéből, hogy megmentse a királyságot (olyan ez, mintha egy James Bond film lebegett volna Aquinói Szent Tamás szeme előtt, mikor ezt a példát megfogalmazta – De Malo, q. 15, a. 1). II. János Pál kijelenti, hogy a szándék (fenti példánkban „a királyság megmentése”) nem változtat a cselekedet fajtáján (jelen esetben a „házasságtörésen”), és elég ismerni a cselekedet fajtáját („házasságtörés”) ahhoz, hogy tudjuk: nem szabad megtennünk.
3. számú vitás kérdés:
Az Amoris Laetitia (301. pont) közzététele után továbbra is állíthatjuk-e, hogy az a személy, aki szokásszerűen az Isten törvényében kinyilatkoztatott parancsolatokkal – például a házasságtörést tiltó parancsolatával (vö. Mt 19,3-9) – ellentétesen él, a súlyos szokásszerű bűn objektív helyzetében találja magát (vö. a Törvényszövegek Pápai Tanácsának 2000. június 24-i nyilatkozata)?
Az Amoris Laetitia 301. pontjában ezt olvassuk: „Az Egyház biztosnak mondható tudással rendelkezik az enyhítő körülményekről,” majd arra a megállapításra jut, hogy „ezért nem lehet már egyszerűen azt állítani, hogy azok, akiknek »rendezetlen« a helyzetük, mindenképpen a halálos bűn állapotában élnek, és így meg vannak fosztva a megszentelő kegyelemtől.”
2000. június 24-én kelt nyilatkozatában a Törvényszövegek Pápai Tanácsa az Egyházi Törvénykönyv 915. kánonját kívánja magyarázni, amely kimondja, hogy „nem szabad szentáldozáshoz engedni azokat a személyeket, akik nyilvánvaló, súlyos bűnben makacsul kitartanak.” A Pápai Tanács nyilatkozata megállapítja, hogy ez a kánon az elvált és újraházasodott hívekre is vonatkozik. Egyértelművé teszi, hogy a „súlyos bűnt” objektíve kell érteni, hiszen a szentmisét bemutató pap nincs abban a helyzetben, hogy ítéletet mondjon egy másik ember szubjektív beszámíthatóságáról.
A nyilatkozat szerint tehát a szentségekhez való engedés kérdése az adott személy objektív élethelyzetének megítélésére vonatkozik, nem pedig arra, hogy az illető a halálos bűn állapotában van-e. A szubjektív beszámíthatóság valóban nem mindig teljes, sőt olykor egyáltalán nem áll fenn.
Az Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikája 37. pontjában Szent II. János Pál ugyanezen logikát követve felhívja a figyelmet arra, hogy „a kegyelem állapotára vonatkozó megítélés nyilvánvalóan csak az érintettre tartozik, hiszen lelkiismereti kérdésről van szó”. Az a különbségtétel tehát, amelyet az Amoris Laetitia a halálos bűn szubjektív helyzete és a súlyos bűn objektív helyzete között alkalmaz, valóban az Egyház tanításában gyökerezik.
II. János Pál azonban hozzáteszi, hogy „az erkölcsi törvénnyel súlyosan, nyilvánosan és huzamosan ellentétes magatartások esetében – az erkölcsi közrend lelkipásztori szolgálata és a Szentség iránti tisztelet miatt – az Egyház nem hallgathat,” majd megismétli a 915. kánon fentebb idézett tanítását.
A 3. vitás kérdés tehát arra vonatkozik, hogy az Amoris Laetitia közzététele után is mondhatjuk-e azt, hogy azok a személyek, akik szokásszerűen az Isten törvényével ellentétesen élnek, például megszegik a házasságtörés, a lopás, a gyilkosság vagy a hamis eskü tilalmára irányuló parancsolatot, a szokásszerű súlyos bűn objektív állapotában élnek akkor is, ha – bármilyen ok miatt – nem biztos, hogy szokásszerű vétkeik szubjektíve is beszámíthatók nekik.
4. számú vitás kérdés:
Az Amoris Laetitia 302. pontjában szereplő kijelentések „az erkölcsi felelősséget csökkentő körülményekről” semmissé teszik-e mindazt, amit Szent II. János Pál a Szentírás és az Egyház hagyománya alapján a Veritatis Splendor kezdetű enciklikájának 81. pontjában tanít, miszerint „a tárgya miatt bensőleg rossz cselekedetet a körülmények vagy a szándék soha nem tehet »szubjektíve« jó cselekedetté vagy védhető választássá”?
Az Amoris Laetitia 302. pontjában azt olvassuk, hogy az enyhítő körülmények miatt „az objektív helyzetre vonatkozó elmarasztaló ítélet nem jelenti azt, hogy az érintett személy beszámíthatóságáról, illetve bűnösségéről is ítéletet mondunk.” A kérdésünk az Egyház azon tanítására vonatkozik, melyet II. János Pál Veritatis Splendor kezdetű enciklikájában fejt ki, miszerint a körülmények vagy a jó szándék soha nem változtathat egy bensőleg rossz cselekedetet jóvá, vagy akár csak menthetővé is. 
Felmerül a kérdés, hogy az Amoris Laetitia is azt tanítja-e, hogy a személyes felelősséget csökkentő körülmények soha nem tehetik jóvá vagy akár csak menthetővé is az olyan cselekedetet, amely ellentmond Isten parancsolatának, amely tiltja a házasságtörést, a gyilkosságot, a lopást vagy a hamis esküt.
Vajon ezek a cselekedetek, melyeket az Egyház hagyománya mindig is önmagukban rossznak és súlyos bűnnek tekintett, továbbra is romboló hatásúak és ártalmasak mindenkire nézve, bármilyen legyen is az illető szubjektív állapota az erkölcsi felelősség szempontjából?
Vagy elképzelhető olyan helyzet, amikor ezek a cselekedetek az illető szubjektív állapota, továbbá a körülmények és a szándék miatt többé nem tekinthetők ártalmasnak, sőt dicséretessé vagy legalábbis menthetővé válnak?
5. számú vitás kérdés:
Vajon az Amoris Laetitia 303. pontja semmissé teszi-e mindazt, amit Szent II. János Pál a Szentírás és az Egyház hagyománya alapján a Veritatis Splendor kezdetű enciklika 56. pontjában tanít, mikor kizárja a lelkiismeret szerepének kreatív értelmezését, és hangsúlyozza, hogy a lelkiismeret soha nem adhat felmentést az abszolút erkölcsi normák alól, melyek a tárgyuk miatt önmagukban mindig rossznak minősülő cselekedeteket tiltják?
Az Amoris Laetitia 303. pontjában azt olvassuk, hogy „a lelkiismeret szerepe nem merül ki abban, hogy felismeri, hogy egy adott helyzet nem felel meg objektíve az evangélium általános követelményeinek, hanem őszintén és becsületesen azt is felismerheti, mi az a legnagylelkűbb válasz, amely a jelen körülmények között Isten hívására adható.” Mivel e kijelentések különbözőképpen értelmezhetők, kérjük Szentségedet, hogy tisztázza őket.
Azok szerint, akik a lelkiismeret kreatív szerepe mellett törnek lándzsát, Isten törvényének előírásai és az egyéni lelkiismeret normája feszültségbe, sőt ellentétbe is kerülhetnek egymással, az utolsó szó pedig mindig a lelkiismereté, amely végül dönt a jóról és a rosszról. A Veritatis Splendor 56. pontja szerint “erre próbálják alapozni azokat az ún. »lelkipásztori« megoldásokat, melyek ellenkeznek a Tanítóhivatal tanításával, és ezzel igyekeznek igazolni az ún. »kreatív« hermeneutikát, mely szerint az erkölcsi lelkiismeretet nem kötelezi minden esetben egy-egy negatív részleges parancs.”
Ha ez így van, akkor ahhoz, hogy tudjuk, hogy valamely dolgot nem szabad megtennünk, nem elég az, hogy az erkölcsi lelkiismeret tudja, hogy „ez házasságtörés”, vagy „ez gyilkosság”.
Meg kell vizsgálni a körülményeket és a szándékokat is, melynek során kiderülhet, hogy az adott cselekedet végül is menthető, sőt alkalmasint kötelességünk is, hogy megtegyük (vö. a 4. vitás kérdés). Az ilyen elméletek szerint a lelkiismeret jogosan dönthet úgy, hogy az adott esetben Isten akarata azt jelenti számomra, hogy olyan cselekedetet kell végrehajtanom, amellyel megszegem ugyanazon Isten valamely parancsolatát. A „ne törj házasságot”-ból pusztán általános irányelv lesz. Itt és most, tekintve a jó szándékomat, Isten valójában azt kívánja tőlem, hogy törjek házasságot. Megjelenik az erkölcsös házasságtörés, a törvényes gyilkosság és a kötelező esküszegés fogalma.
Ez azt jelentené, hogy a lelkiismeret olyan képesség, amellyel önállóan döntünk a jóról és a rosszról, Isten törvényét pedig önkényesen ránk erőltetett tehernek tekintjük, amely olykor az igazi boldogságunkkal is szembekerülhet.
Az igazság azonban az, hogy a lelkiismeret nem dönt a jóról és a rosszról. Teljesen félrevezető dolog „a lelkiismeret döntéséről” beszélni. A lelkiismeret sajátos tevékenysége az ítélet, nem pedig a döntés. Így szól: „ez jó”, „ez rossz”. Hogy az adott cselekedet jó-e, vagy rossz, az nem a lelkiismerettől függ. A lelkiismeret csupán felismeri és elismeri az adott cselekedet jó vagy rossz voltát. Ahhoz pedig, hogy így tehessen, vagyis hogy helyes ítéletet hozhasson, ismernie kell a megfelelő ismérveket, vagyis lényegénél fogva az igazságra szorul.
A lelkiismeret úgy tudja legjobban megismerni az igazságot és úgy hozhat leginkább helyes ítéletet, ha Isten parancsolataihoz igazodik. Isten parancsolatai arra irányulnak, ami jó nekünk, lényünk igazsága jelenik meg bennük, és arról mondanak el valami nagyon fontosat, miként lehet jól élni. Az Amoris Laetitia 295. pontjában maga Ferenc pápa is így fogalmaz: „A törvény maga is Isten ajándéka, amely megmutatja nekünk az utat, ajándék mindannyiunk számára kivétel nélkül.”

http://voiceofthefamily.com/four-cardinals-make-public-appeal-asking-pope-to-clarify-teaching-of-amoris-laetitia/

2016. november 17., csütörtök

Keleti ortodoxia és a második (és a harmadik) házasság

A keleti egyház a 9. századtól kezdve fokozatosan az egymást követő bizánci politikai vezetők befolyása alá kerül, és a püspökök liberalizált válási és újraházasodási szabályok elfogadására kényszerülnek. Nincs koherens alap – sőt még egységes nyelvezet sem – aminek segítségével össze lehetne hasonlítani a teológiai, kánonjogi és pasztorális okait azoknak a gyakorlatoknak, melyeket mind az oikonómiával hoznak összefüggésbe a különböző ortodox egyházak. A házasság morális vagy spirituális haláláról beszélnek, és ezt a felek egyikének fizikai halálához hasonlítják, ezzel feloldván a köteléket lehetővé teszik az újraházasodást.

Alább egy nagyon jelentős tanulmánykötet egy fejezetének összefoglalóját olvashatják, mely Cyril Vasil’ S.J. érsek és John Rist professzor kutatásait foglalja össze. A Megmaradni Krisztus Igazságában című könyv 9 elismert szakember, köztük 5 bíboros okfejtését ismerteti azzal kapcsolatban, hogy miért lehetetlenség a Kaspert-Ferenc javaslat bibliai, erkölcsi, és hagyományos alapon. A könyv sajnos magyarul nem jelent meg.


Keleti ortodox tanítás és gyakorlat 
Egy szűk szakértői körtől eltekintve, alapvető félreértések övezik az oikonomiának nevezett válásra és újraházasodásra vonatkozó keleti ortodox gyakorlatot. Kasper bíboros a keleti ortodox példával inspirálni kívánja a Katolikus Egyházat. E kötet negyedik fejezetében Cyril Vasil’ S.J. érsektől egy ritka és naprakész összefoglalót olvashatunk e gyakorlat történetéről, teológiájáról és jogi hátteréről.  Szerinte a keleti ortodox és katolikus álláspont közötti különbséget alapvetően a Máté 5,32 és 19,9 eltérő értelmezése okozza. Történetileg az ortodox vezetők házasságtörésként értelmezték a porneiát, és ezekre a passzusokra úgy tekintettek, mint amelyek kivételt szolgáltatnak Jézus válásra vonatkozó tiltása alól. A katolikus értelmezés ezzel szemben azt tartja, hogy Jézus érintetlennek tartotta a házasság kötelékét még akkor is, ha házasságtörés történik, és a pár elválik.
Megmaradni Krisztus Igazságában
Az első évezredben mind a keleti, mind a nyugati egyház ellenállt az uralkodók kísérleteinek, hogy bevezessék a válást és újraházasodást az egyházi törvénybe és gyakorlatba. A Trullói Zsinaton, 692-ben volt az első alkalom, hogy a keleti egyház indokokat nevezett meg a válás és újraházasodás engedélyezésére (az indokok azonban összefoglalhatóak az egyik házasfél távolléte és feltételezett halálaként). Egy jelentősebb változás I. Photios konstantinápolyi pátriárka idejében, 883-ban megy végbe, amikor is egy jóval hosszabb válási és újraházasodási indokokat tartalmazó lista kerül elfogadásra egy egyházi törvénykönyvbe. A következő komplikáció 895-ben keletkezik, amikor VI. Leo bizánci császár rendelkezése szerint a házasságok jogi elismeréséhez egyházi áldásra van szükség.  1086-ra a Bizánci Birodalomban kizárólag egyházi bíróságok vizsgálhattak ki házassági ügyeket, ám ezt a birodalmi, civil jog alapján voltak kötelesek tenni, ami sok, a házasságtörésen túlmutató indok alapján engedélyezte a válást és újraházasodást. Vagyis a keleti egyház a 9. századtól kezdve fokozatosan az egymást követő bizánci politikai vezetők befolyása alá kerül, és a püspökök liberalizált válási és újraházasodási szabályok elfogadására kényszerülnek. I. Alexiosz konstantinápolyi pátriárka (1025-1043) az első, aki engedélyezi a második házasság templomi szertartást (megáldását) házasságtörő férjtől elvált asszonyok esetében. A konstantinápolyi missziós erőfeszítések nyomán kereszténnyé lett népek is hasonló házassági szokásokat alakítottak ki ortodox egyházaikban.     
Vasil’ érsek eme fejleményeket orosz, görög és közel-keleti példákkal illusztrálja, hasonlóságokra és különbségekre is felhívja a figyelmet. Megjegyzi, hogy nincs koherens alap – sőt még egységes nyelvezet sem – aminek segítségével össze lehetne hasonlítani a teológiai, kánonjogi és pasztorális okait azoknak a gyakorlatoknak, melyeket mind az oikonómiával hoznak összefüggésbe a különböző ortodox egyházak. Ez a zavaros kontextus magyarázza, legalább részben, hogy miért nehéz érett teológiai irodalomra lelni az oikonomia témájában a keleti ortodox írók között. Vasil’ arra a következtetésre jut, hogy talán nem is lehetséges megállapítani az egységes „ortodox álláspontot” a válással és újraházasodással kapcsolatban, így az oikonómiával kapcsolatban sem. Sajnos a legjobb esetben is egy adott ortodox egyházon belüli gyakorlatról lehet csak beszélni, noha ezen belül sincs sokszor egységes gyakorlat; vagy néhány püspök közös álláspontjáról van szó, vagy egy adott teológus véleményéről. Nyílt nézeteltérések vannak ortodox püspökök és teológusok között a teológiai és jogi hátteret illetően.

A dilemma középpontjában a házasság felbonthatatlanságát találjuk. A katolikus teológia Szent Ágoston nyomdokait követve a felbonthatatlanságot mind jogi, mind spirituális értelemben olyan kötelékként veszi (sacramentum), ami a házastársakat életük végéig összeköti Krisztusban. Ezzel szemben a keleti ortodox szerzők kikerülik a kötelék jogi jellegét, és a házasság felbonthatatlanságát mindössze egy spirituális kötelék értelemben veszik. Ahogy már említve lett, a mértékadó ortodox források Máté 5,32-t és 19,9-et úgy értelmezik, hogy megengedi a válást házasságtörés esetén, és hangsúlyozzák, hogy ennek az értelmezésnek patrisztikus alapja van. Ha a keleti ortodox püspököknek és teológusoknak van közös kiindulópontja, akkor az ez. Ám ettől a ponttól kezdve a vélemények divergálnak. Következésképpen sokan ahhoz a viszonylagosan szigorú állásponthoz tartják magukat, hogy válás és újraházasodás csak házasságtörés esetén megengedhető, mások, mint például John Meyendorff, úgy gondolják, hogy az egyház adhat válást azon az alapon is, hogy a pár visszautasította az isteni kegyelem elfogadását, amely a házasság szentségében fel lett nekik ajánlva. Az egyházi válás Meyendorff nézete szerint nem más, mint hogy az egyház tudomásul veszi, hogy a szentségi kegyelem vissza lett utasítva. Paul Evdokimov ezt a tételt módosítja, mondván, hogy a kölcsönös szeretet jeleníti meg a szentség képét, és ha ez a szeretet kihűl, akkor a szentségi közösség, ami a pár szexuális kapcsolatában fejeződik ki, szertefoszlik. Ennek következtében a kapcsolat egy fajta „paráznasággá” silányul[1]. Az ortodox szerzők a házasság morális vagy spirituális haláláról beszélnek, és ezt a felek egyikének fizikai halálához hasonlítják, ezzel feloldván a köteléket lehetővé teszik az újraházasodást.

A felbonthatatlanság ortodox értelmezésével kapcsolatban, John Rist felteszi a kérdést, hogy szerintük vajon milyen viszony áll fönt az első és a második házasság között válás esetén. Rist szerint erre a kérdésre azért lesz nehéz koherens választ találni, mert a felbonthatatlanságról alkotott ortodox nézet nem tisztázza Isten szerepét a szentségben. Ha a gonosz tettek, például házasságtörés vagy a másik elhagyása bármelyik házas fél részéről, képesek tönkretenni a köteléket, és ha a második házasságot kevesebb ceremóniával és bűnbánati jelleggel kell megkötni, akkor ez azt jelenti-e vajon, hogy a házasságnak két fajtája létezik az ortodox gondolatvilágban? Mivel a katolikus teológia világosan jelzi Isten szerepét a felbonthatatlan házassági kötelékben, Rist úgy tartja, hogy a katolikusoknak még nehezebb lenne teológiai értelmet találni a második házasságban. (És ez felidézi Kasper bíboros utalását, hogy „készek vagyunk-e tolerálni valami olyasmit, ami önmagában elfogadhatatlan[2]”.)


Forrás:
Cyril Vasil’ S.J. érsek; Renaining in the truth of Christ, Marriage and Communion in the Catholic Church, 4. fejezet. 




[1] John Meyendorff, Házasság a bizánci egyházban: a kánoni és liturgiai hagyomány, “Christian Marriage in Byzantium: The Canonical and Liturgical Tradition”, Dumbarton Oaks Papers 44 (1990): 99.–107. o;
John Meyendorff, A házasság és az Eucharisztia, “Il Matrimonio e l’Eucaristia”, Russia Cristiana 119 (1970);
Paul Evdokimov, A házasság szentségének kegyelme az ortodox hagyomány szerint, “La grâce du sacrement de mariage selon la tradition orthodoxe”, Parole et Pain 35–36 ( 1969).
[2] Walter Kasper bíboros, A család evangéliuma, 31. o.