2016. május 30., hétfő

Mit kezdjünk az Amoris Laetitiával?

Most már elég idő eltelt április 8-a óta, hogy ne tűnjön elhamarkodottnak ez a cikk, amit már másfél hónapja megírtam. Azóta sok fontos tekintély is elmondta már a véleményét, Ferenc pápa családokról szóló dokumentuma kapott hideget is, meleget is. Összességében szerintem az Amoris Laetitia (továbbiakban AL) sajnos rossz irányba mutat, évtizedekkel vetheti vissza az evangelizáció lassan javuló színvonalát, és slusszpoén, hogy mindezek mellett az AL-t még a liberálisok sem hiszik el Ferenc pápának. Lássuk a részleteket!

Két elsődleges feladatot ad nekünk szerintem az Amoris Laetitia apostoli buzdítás:

1. Ha muszáj beszélni róla, akkor hirdessük azt, ami jó benne

2. Nézzünk szembe a komoly problémákkal, és merjük kimondani azt, ami nem jó benne

Hivatalos katolikus körökben mindenki szép szavakkal fog megemlékezni az AL-ről, még azok is, akik privátban majd kritizálják. Szerencsére ezen a blogon lehetünk kevésbé tapintatosak, mert az egyetlen mércénk a józan ész és a katolikus tanítás. Akik védik majd az AL becsületét, mondván: „de hát ezt a pápa írta!”, azok amúgy rutinszerűen semmibe veszik korábbi pápák írásait, a katekizmust, a II. VZS-t, a Humae Vitaet és a Familiaris Consortiot, szóval képmutató farizeusok.

Ráadásul maga az AL is tartalmaz a liberálisok számára megemészthetetlen tanításokat, és kifejezetten szórakoztató lesz megkérdezni tőlük, hogy ők miért nem követik az AL és Ferenc pápa tanítását mondjuk a fogamzásgátlás elítélésének tekintetében (ami megerősíti az általuk kifogásolt Humanae Vitae tanítását), rögtön azután, hogy ők számon kérték rajtunk, hogy mi miért nem fogadjuk el az AL-t az újraházasodottak szentségi integrálásának kérdésében (ami pedig ellentmond a Familiaris Consortio és a katekizmus tanításának).

A lényeg magyarul az, hogy szerintem nem létezik olyan katolikus ember a világon, aki mindenestül hiszi az AL tanítását, hacsak nem következetesen félreérti a neki nem hihető részeket. (Ilyen figyelmetlen, vagy önámító laikusok, papok és püspökök persze vannak, de ők a szabály, nem a kivétel az előző mondat értelmében).

Az AL sajnos fontos dolgokban (pl. házasságtörésben élők megtérés nélküli szentséghez járulása) zavaros és kétes a katolikus olvasóknakmíg a liberálisok számára ingerlően katolikus más kérdésekben (pl. a fogamzásgátlás, vagy a mesterséges megtermékenyítés tiltásának kérdésében). Akik értik mi van az AL-ben, és csupa dicsérettel illetik majd, azok két csoportba oszthatók. Vagy illemből és kényszerből teszik majd, és csak fél szívvel, hiszen bizonyos tanításaival nem tudnak egyetérteni, vagy rosszabb esetben azért, mert nekik agendájuk, hátsó szándékuk van vele, és nekik az AL csak egy első lépés a katolikus erkölcs hivatalos leépítéséhez, és egyáltalán nem is zavarja őket, hogy nem hisznek mindent az AL-ben, mégis úgy dícsérik majd, mintha szentírás volna.

Ennyit mások várható véleményéről. Hanem mi személyesen mit gondoljunk az AL-ről, mit változtat a mi hitünkön? Semmit. És ez a katolikus hitben, amit isteninek és változtathatatlannak gondolunk, rendben is van. Ami az AL-ben szép és jó (például a negyedik fejezet a házatársi szeretetről, vagy a gyermekek joga ahhoz, hogy mesterséges módszerek nélkül a szüleiktől testi szerelemből foganjanak stb..), azt eddig is hittük, ami új benne, az pedig homályos és kétes. 

De mi lehet a megoldás a homályos és kétes dolgokra? Azokkal mit kezdjen a hitünk, hiszen a pápának és a tanítóhivatalnak hitelt kell adnunk, nem? De. Viszont épp azért, mert a problémás dolgok, amik a médiában és a liberális katolikus körökben a legnagyobb port kavarják homályosak és kétesek, és lépten-nyomon azzal vannak aposztrofálva, hogy „az Egyház tanítása nem változik, csak…” végső soron önellentmondásosak, ha a tanítással (pl. a katekizmussal) ellentétessen értelmezzük őket. Az önellentmondás pedig definíció szerűen hihetetlen, ezért nem lehet része a katolikus hitnek sem. Marad az, hogy a homályos és kétes részeket a katekizmusnak megfelelő módon magyarázzuk, miközben gyakran megkérdezzük magunktól, mi értelme volt ezeket a részeket egyáltalán megírni?

Egyes elemzők szerint Ferenc pápa egyfajta „anglikán kísérletbe” viszi bele az Egyházat, ami annyit tesz, hogy a vitatott kérdésekben (ez esetben pl. a házasságtörő életállapotukon változtatni nem óhajtó emberek szentségekhez járulása) minden álláspontot egy tető alá igyekeznek hozni. Igen is, meg nem is egyszerre. A végeredmény ezért homályos, mondhatni szándékosan az, és a végén mindenki azt csinál, amit akar, miközben továbbra is egy-ház maradunk. Lelki szemeim előtt látom, hogy az anglikán egyház a megszűnés szélén tántorogva tapsol nekünk, hogy a nyomdokaiba lépünk. Ez ellen a veszély ellen figyelmeztetett a 2015-ös szinódus idején kiszivárogtatott 13 bíboros levele.

Noha az egyéni hitünk felől, ami például a katekizmusban van összefoglalva, nem szabad, hogy kétségeink támadjanak, hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy az eddigieknél is sokkal keményebb idők jönnek, és a katolikus hitet belülről leépíteni szándékozók a háztetőkről hirdetik majd, hogy nekik igazuk van, és hogy a pápa is ezt mondta. Ez természetesen nincs így, mert a pápa a legrosszabb esetben is csak valami önmagának ellentmondó dolgot írt az AL-ben, amiből az égvilágon semmire nem lehet következtetni (mármint logikusan nem). Persze ez is elég rossz.

A legfontosabb dolog, amit tudnunk kell egy beszélgetéshez ebben a témában az, hogy az AL állítja, hogy a tanítás nem változik. Az AL 297-es pontjában Ferenc pápa azt mondja azokról, akik nem értenek egyet az Egyház tanításával, hogy "meg kell hallgatniuk még egyszer az evangélium üzenetét és a megtérésre való meghívást", továbbá, hogy ők addig is, "semmi esetre sem taníthatnak vagy evangelizálhatnak másokat".

Vagyis minden egyes gondolatnak az AL-ben harmonizálnia kell a katekizmussal, még akkor is, ha ehhez néha erősen értelmezni kell a pápa sorait – de ez mégis szükséges, mert ennek az egyetlen alternatívája az önellentmondás. Konkrét példával élve, az AL a 351-es lábjegyzete (igen, jól olvastad egy lábjegyzet a liberálisok kedvenc része az AL-ben) mintha megengedné bizonyos nem megnevezett esetekben, hogy a házasságtörésben élők, életállapotuk megváltoztatása nélkül szentségekhez járuljanak. Mindeközben az AL állítja, hogy a tanítás, ami ezt kategorikusan tiltja, változatlan, és az AL-ben szó sincs semmilyen korábbi tanítás visszavonásáról, vagy a törvény átírásáról.

Ezt minden alkalommal erősen tartanunk kell, valahányszor valaki az állítja majd, hogy Ferenc pápa megengedte, hogy az újraházasodottak áldozzanak. Egy homályos lábjegyzettel nem lehet megváltoztatni az egyház 2000 éves hagyományát. Akármennyire is szánalmas a lábjegyzet forradalom, az biztos, hogy jócskán megugrik majd a szentségtörések száma világszerte. Ez már most történik a híradások szerint.

A pápa igazhitért felelős legfőbb munkatársának, a Hittani Kongregáció prefektusának is hasonló az AL értelmezése: ha Ferenc pápa meg akarta volna változtatni a hitet úgy mint az közérthetően meg van fogalmazva a Katekizmusban, a Familiaris Consortioban és más helyeken, akkor egyrészt nem egy lábjegyzetben tette volna, másrészt világosan fogalmazott volna.

A másik dolog, amit nem szabad elfelejtenünk minden egyes progresszív katolikustól megkérdezni, hogy vajon a szentségtörés éljenzése mellett, az AL 80. pontját is (amiben a Ferenc pápa megtilt minden fogamzásgátló eszközt) ugyanolyan lelkesen hirdeti-e, és ha nem, akkor vajon hogyan kérheti számon másokon az AL tanítását.

Vigasztaljon minket még az, hogy Kasper, Baldisseri és Forte főpapok valamint cinkosaik ennél sokkal többet szerettek volna kihozni a szinódusokból (pl. második házasság lehetősége ortodox módra, meleg kapcsolatok külön értékelése, általános megtérés nélküli megoldás az újraházasodottak szentségi rehabilitálására, a katekizmus átírása...), de Ferenc pápa csak egy kis homályos lábjegyzetet adott nekik.

Az AL többi része, ahol nem homályosítja el a katekizmus tanítását pedig lehet remek, mégis összességében nagy kár, hogy ezzel a buzdítással gazdagabbak lettünk. Mivel azonban van, értelmezzük hűen Jézus és Egyházának tanításához, és alkalmazzuk magát a szöveget a tévtanítók ellen!

PS.: Ha azon gondolkodsz, hogy katolikus hívők bírálhatják-e ilyen élesen az AL-t, ami végül is a Szentatya egy apostoli buzdítása, akkor elmélkedj az Első Vatikáni zsinat Pastor Aeternus dogmatikus konstitúcióján, mely kimondja: az Egyház szilárdan hiszi, hogy „[3070] Péter utódai ugyanis nem abból az okból kapták a Szentlélekre vonatkozó ígéretet, hogy annak kinyilatkoztatása nyomán új tanítást hozzanak nyilvánosságra, hanem, hogy segítségével az apostolok által átadott kinyilatkoztatást, vagyis a hitletéteményt szentül őrizzék, és helyesen magyarázzák.” Precedensek itt

2016. május 28., szombat

"A gender-ideológia árt a gyermekeknek"

Hihetetlennek tűnik Magyarországról, de a transzgender lobbi a világ számos országában alapvetően alakítja éppen át a családok és a gyerekek életét szabályozás és törvénykezés útján. Miután a homoszexualitás már nem megosztó téma, a progresszív baloldal új eszköz után nézett, hogy tovább destabilizálja a hagyományos családot (papa, mama, kisfiúk, kislányok), a társadalom alapszövetét, méghozzá azáltal, hogy a tévében és az iskolákban a gyerekeket a nemi identitás megválaszthatóságának lehetőségéről tanítják.
NYC Releases List of 31 Protected Genders

A progresszív narratíva szerint úgy tűnik, hogy eldöntheted, hogy fiú akarsz lenni, vagy lány - az ugyanis már nem elég kötelező tananyag, hogy eldöntheted, hogy a saját vagy az ellentétes nemhez vonzódsz. Mindegy, hogy a biológia mit mond, az vagy, aminek magadat képzeled, és jaj annak, aki nem asszisztál az elmebajhoz. Sőt bigott, intoleráns, fundamentalista mindenki, aki egyszerűen azt szeretné, hogy a suliban a gyereke továbbra is csak a normális tárgyakat tanulja, és hagyják békén a homoszexualitást és a transz-ideológiát normálisként kiadó propagandából. De a propaganda persze nem lehet fakultatív... 

Persze, hogy nem helyes bántani vagy piszkálni senkit, aki más neműnek hiszi magát, mint ami biológiailag. Senkit nem helyes bántani, de pillanatnyilag vagy permanensen zavart elméjű embereket meg pláne nem. Ám a progresszív balnak nem is erről szól a játék, nem nyugit és békességet akarnak, nem a "mindenki hagyjon békén mindenkit" elv a zsinórmérték, hanem kötelező behódolás, kényszerítés és üldözés jellemzi az összes 'felszabadító' eszméjüket.

A felszabadítás jegyében elfogadott lesz, hogy magukat lányként azonosító szőrös férfiak fognak a kislányaink mellett vizelni és zuhanyozni ugyanabban a mosdóban - vajon nem vezet ez majd visszaélésekhez és erőszakhoz azon túl, hogy iszonyat kellemetlen lesz az emberek 99%-ának? Majd megszokjuk. Sok állam az adófizetők pénzéből fogja finanszírozni a magukat másneműnek képzelő gyerekek hormonkezeléseit és felnőttek műtéteit. A válaszható nemek száma ráadásul nem áll meg a férfi/nő természet adta párosnál (a progresszív bal nem szívleli a természetet), hanem pl. New York államban 31 nem közül választhatunk, és ha valaki nem tartja tiszteletben a választott nemünket, mondjuk azzal, hogy a biológiai nemünknek megfelelő megszólítást használja, perelhetünk. Éjen! Hiszen erre megy ki a játék: hogy megalkuvásra és együttműködésre kényszerítsék a 99%-ot.

Elvileg valaki lehet egyik nap ilyen nemű, a másik nap olyan nemű is; egy biológiai fiú (abszurd, hogy ezt a jelzőt oda kell tenni, a fiú biológiát jelent elsősorban és kort mellesleg...) lehet leszbikus lány. Na az milyen? Tulajdonképpen minden egészséges kamasz fiú leszbikus lánynak adja majd ki magát, ha van egy kis esze, csak hogy folyton a lányok zuhanyzóiban lóghasson. A lányok meg majd leszoknak a zuhanyzásról, és a pisilésről is... Éljen a fejlődés, és a mindenki érzéseire való odafigyelés! 

Mindez pedig azért kell, mert a progresszív bal minden tudományos tény, a józan ész, és a jó ízlés ellenében is szét akarja rombolni a nemek közötti természetes különbséget, mert gyűlölnek minden természetes és hagyományos megkülönböztetést, ami ellenállóvá teszi a társadalmat totális képlékenység utópiájával szemben. A progresszívek fejében minden alapvető emberi dolog konstruált: nem csak a nemi szerepek, hanem a biológia és az életkor is. Valami furcsa progresszív varázslat útján mindezeket csodálatos módon megváltoztathatjuk, és a valóság alkalmazkodik az elmebajhoz - azt leszámítva, hogy nem alkalmazkodik, és az fejét értetlenkedve csóváló többségen kell erőszakot alkalmazni, hogy a társadalom maradék józan esze is elszálljon. Ez az út a progresszív utópia felé. Az a "tucatnyi" transzgender ember, akinek az érzéseire hivatkoznak, hogy mindezt az elnyomást legitimálják, pedig csak kijátszott eszköz a 99% felmorzsolására. A progresszív bal folyton az érzésekről papol, de nem érdeklik őket az érzések sem, ahogyan a tények sem. Alábbiakban jöjjön néhány tény, amit majd a jövőben megtanulunk figyelmen kívül hagyni.

Hihetetlennek tűnik Magyarországról, de más országokban még némi józanságot őrző orvosi testületeknek az alábbiakhoz hasonló figyelmeztetéseket kell kiadniuk. (Veszett fejsze nyele? Valószínűleg, de remélem nem!) 
A Gyermekorvosok Amerikai Testülete sürgeti a pedagógusokat és a törvényhozókat, hogy utasítsák el minden olyan szabály bevezetését, mely a gyermekeket arra kondicionálná, hogy az ellenkező nem kémiai vagy műtéti úton való felvételét normálisként fogadja el.
A gyermekorvosok tudományos kutatásokon alapuló állásfoglalása arra hívja fel a közvélemény figyelmét, hogy a gender ideológia térnyerése rendkívül súlyos testi és lelki károkat okozhat gyermekek életében. Alább olvasható a kiegészítésekkel ellátott állásfoglalás magyar fordítása. (A teljes változat itt): 
1. Az emberi szexualitás objektív biológiai bináris jelleg: az „XY” és „XX” az egészség genetikai jelzői, nem a rendellenesség genetikai jelzői. 
2. Senki nem születik genderrel. Mindenki biológiai nemmel születik. A gender (annak tudata vagy érzékelése, hogy valaki férfi vagy nő) szociológiai és pszichológiai fogalom; nem objektív biológiai fogalom. 
3. Amikor valaki azt hiszi, hogy ő valami, ami nem, az legjobb esetben is zavart gondolkodás jele. 
4. A pubertás nem betegség és a pubertás-blokkoló hormonok veszélyesek lehetnek. 
5. A DSM-V szerint a nemi identitászavaros fiúk akár 98%-a, és a nemi identitászavaros lányok akár 88%-a végül elfogadja biológiai nemét, miután természetes módon átment a pubertás időszakán. 
6. A gyermekeknek, akik az ellenkező nem felvétele céljából pubertás-blokkolókat használnak, a serdülőkor végén az ellenkező nem hormonjaira (tesztoszteron, ösztrogén) lesz szükségük. Az ellenkező nemhez tartozó hormonok szedése veszélyes egészségi kockázatokkal jár, mint amilyen – többek között – a magas vérnyomás, a vérrögök keletkezése, a szélütés és a rákos megbetegedés. 
7. Az öngyilkosságok aránya hússzor magasabb azok között a felnőttek között, akik ellenkező nemhez tartozó hormonokat szednek és átalakító műtéten mennek keresztül. Ez még Svédországra is igaz, mely az egyik leginkább LMBT-elfogadó országnak számít. 
8. Annak kondicionálása, hogy az ellenkező nem életen át tartó kémiai és műtéti kezelés útján való felvétele normális: gyermekbántalmazás.

2016. május 25., szerda

"Katolikusabb a pápánál"

Megfontolandó eszmefuttatás egy barátom fordításában. Eredeti itt.
Az Amoris Laetitia pápai buzdítás nyomán hithű katolikusok könnyen ellentétben találhatják magukat Ferenc pápa tanácsaival és megjegyzéseivel. Ezeket a hívőket, noha ők csak az Egyház örökérvényű tanításához ragaszkodnak, elkerülhetetlenül azzal fogják vádolni, hogy „magukat katolikusabbnak tartják a pápánál.” 
Ezt a régi kifejezést, hogy „katolikusabb a pápánál” történetileg az olyan katolikusokra használták, akik (általában akaratlanul) a hit egy sajátos korlátozott vagy hibás értelmezésére támaszkodva és kedvelt ájtatosságukat és hitbuzgalmukat mérceként használva ítélték meg mások hithűségét. Ha valakire azt mondták, hogy azt gondolja, vagy úgy viselkedik, mint aki „katolikusabb a pápánál”, akkor ez azt jelentette, hogy az ember egy álszent, önhitt, begyöpösödött ember, aki feltehetően aggályos lelkiismeretben szenved – ahogy legalábbis a vádolók mondanák. 
A kifejezés természetesen kapcsolatban van a pápai tekintély, a tévedhetetlenség és a joghatóság katolikus hittételeivel. Szó szerint használva a kifejezés, hogy „katolikusabb a pápánál” azt feltételezi, hogy a katolikusok az alapján határozzák meg, hogy mi a katolikus vallás és mi nem az, hogy mit tesz és mond a pápa a hétköznapi életében. 
Azonban ez nem is lehetne távolabb az igazságtól. Ahogy az Első Vatikáni zsinat dogmatikus konstitúciója a Pastor Aeternus kimondja: az Egyház szilárdan hiszi, hogy „[3070] Péter utódai ugyanis nem abból az okból kapták a Szentlélekre vonatkozó ígéretet, hogy annak kinyilatkoztatása nyomán új tanítást hozzanak nyilvánosságra, hanem, hogy segítségével az apostolok által átadott kinyilatkoztatást, vagyis a hitletéteményt szentül őrizzék, és helyesen magyarázzák.” 
A katolikus hit nem olyasmi, amit minden pápa újonnan kitalál a saját véleménye, részrehajlása, megértése vagy hangulata alapján. A pápa jóformán tényleg olyan, mint egy „vonalzó”, amikor hivatalosan tanítja a „hitet, amely egyszer a szenteknek adatott.”, ahogy Szent Júdás apostol írta. 
Amikor Libériusz pápa hozzájárult Nagy Szent Atanáz igazságtalan kiközösítéséhez, és amikor közreműködött egy kétértelmű hiszekegyhez, melyet az ariánus vagy fél-ariánus eretnekséghez is lehet alkalmazni, akkor minden hívő katolikus „katolikusabb volt a pápánál”. 
Amikor I. Honóriusz pápa hamis teológiai véleményeket mondott ki, majd nem javította ki és ítélte el a monothelétista eretnekeket, minden hívő „katolikusabb volt a pápánál”. Annyival katolikusabbak voltak, mint Honóriusz, hogy Egyház posztumusz eretnekként elítélte őt, mely döntést utódja II. Szent Leó jóváhagyott. „Kiátkozzuk az új tévtanítás kitalálóit, név szerint, Theodórt, Sergiuszt … és Honóriuszt, akik nem szentelték meg az Apostoli Egyházat az Apostoli tradíció tanításával, hanem profán árulással engedték tisztaságának bemocskolását.” Az Egyház történelmének nagyobb részében a papok napi zsolozsmájuk során elismételték Honóriusz pápa kiátkozását is. 
Amikor VII. István pápa megszentségtelenítette Formózusz pápa holttestét az undorítóan szégyenletes Synodus Horrenda (a „hullazsinat”) alatt, minden katolikus, aki igyekezett az igazságosságot gyakorolni, és tisztelte az emberi test szentségét, „katolikusabb volt a pápánál”. 
Amikor XII. János pápa gyakorlatilag „bordélyházzá változtatta a Lateráni palotát” ahogy a korabeli történészek írják, és amikor XI. Benedek pápa kiszolgáltatta magát a paráznaságnak és vérontásnak, minden hívő katolikus, aki igyekezett ápolni magában a tisztaság, erkölcsösség, irgalom és békeszeretet erényeket, az „katolikusabb volt a pápánál”. 
Amikor XXII. János pápa a szentbeszédeiben azt a tévtant prédikálta a híveknek, hogy az igazak haláluk után nem jelennek meg Isten színe előtt, hanem csak a test feltámadása során, a végítélet napján, minden hívő katolikus „katolikusabb volt a pápánál”. A hívők hangos és haragos kiáltásara visszavonta tévtanítását, melyeket utódja XII. Benedek csak véleménynek nyilvánított és eretneknek bélyegzett. 
A pápai tévedhetetlenség nem jelent pápai bűntelenséget vagy pápai mindentudást. Az engedelmesség kötelezettsége nem terjed ki arra, hogy fejen kell állni és keresztbe nézni, hogy egy botrányos és téves pápai megnyilatkozást mégiscsak igaznak lásson az ember. A legtöbb dolog amit a pápa mond, nem tévedhetetlen és a pápai tekintély nem terjedt ki soha arra a jogra, hogy új tanításokat és törvényeket vezessen be, melyek ellentmondanak a hitnek. Az nem becstelenség, tiszteletlenség vagy engedetlenség a Szentatya felé, ha felhívjuk a figyelmet a katolikus tanítás igazságaira. 
„Katolikusabb a pápánál”, azt mondod? Ilyesmi már sokszor megtörtént az Egyház történelme során. Amikor megtörténik az nagyon szomorú – de miért hiszi bárki, hogy pont ma nem történhet meg? Miért felháborító már a felvetés is, hogy esetleg újra megtörtént?
Imádkozzunk az Egyházért, többet mint bármikor. Imádkozzunk a pápáért.
Azért aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék. (1. Kor 10,12)

2016. május 24., kedd

A Gyűrűk Ura keresztény világnézetéről: Füzessy Tamás interjú

A teljes interjú a magyar kuríron olvasható. Itt egy kis ízelítő:
– Frodó persze végül elbukik, ez pedig ismét több keresztény tanítást idéz fel. Bár karakterének van messianisztikus jellege, emberként a saját erejéből mégsem tudja megvalósítani azt, ami rá lett bízva. A mindenki által lenézett Gollam – aki a gyűrűhöz való ragaszkodása miatt vált annyira szerencsétlenné – lesz az, aki segít végrehajtani az isteni tervet. Milyen jó, hogy Frodó nem ölte meg akkor, amikor erre lehetősége volt, hiszen így sikerült teljesíteni a feladatot! 
– Tolkien fő művének A Szilmarilokat tartotta, A Gyűrűk Ura tulajdonképpen egy kiegészítő írás ehhez. Ebben kétségtelenül központi helyen szerepel Isten (Eru – az Egyetlen), mind az Atya (Ilúvatar – Mindenek Atyja), mind a Szentlélek (Olthatatlan Láng). A Fiúra vonatkozóan – csak­úgy, mint az Ószövetségben – csupán jövendöléseket találunk, hiszen az ő kora még nem jött el. A valák az angyalok. A történet egyik központi alakja Melkor, aki a bibliainál sokkal kidolgozottabb luciferi karakter. De megtaláljuk benne a paradicsomi állapotokat, a bűnbeesést, a bűntől való szabadulás vágyának erőteljes motívumait is. Tárgyalja az anyagi világban létezésből származó negatív hatásokat, illetve azt a kérdést is, hogy honnan származik a rossz, és mit tud kezdeni vele az ember. Valójában A Gyűrűk Ura története sem értelmezhető e mélyebb mitológiai réteg nélkül – Tolkien eredetileg a kettőt együtt szerette volna megjelentetni. 
– Tolkien mítoszt ír. Márpedig a mítoszok természetes velejárója, hogy a szereplőkben általános meglátások, elvont ideák testesülnek meg. Így a jó és a rossz is közvetlenebbül, tisztábban jelenik meg. Tolkien azonban világunkat mindig összeköti a mítoszaival. Azt mondja, hogy az emberi történelemnek volt egy olyan időszaka, amikor a jó és a rossz oldalt sokkal inkább meg lehetett különböztetni, és kötelező volt választani közöttük. Ez azonban nem maradt így, hiszen sok ezer év elteltével oda jutottunk, hogy a világból eltűntek az erkölcsi oldalakat szimbolizáló mitikus lények. A jó és a rossz egyre jobban összekeveredett, s a közöttük dúló harc végül már nem embercsoportok között folyik, hanem az emberi lélekben. Tolkien a mítoszaival szeretné megmutatni, hogy egyértelmű határvonal van a két oldal között, de ezt a mai világban már magunknak, magunkban kell felismernünk, azért, hogy dönteni tudjunk. 
– Tolkien egyébként tudatos felnőttként is a katolikus hit elsőbbségét vallotta.

2016. május 19., csütörtök

Ferenc pápa La Croix interjúja kommentárral

Fr. Z's Blog mintájára kipróbálom ezt a kommentelős bejegyzést. Izgalmas! Visszajelzéseket szívesen fogadok!

A La Croix katolikus francia napilap május 9-én interjút készített Ferenc pápával a Vatikánban, amelyet május 17-én, kedden tettek közzé. A beszélgetést teljes terjedelmében a magyar kurir közölte. (Kommentár pirossal).






– Ön, amikor Európáról beszél, emlékeztet a földrész keresztény „gyökereire”, ám ezeket a gyökereket sosem mondja keresztényeknek. Az „európai identitást” inkább „dinamikusként és sokkultúrájúként” határozza meg. Ön szerint a „keresztény gyökerek” kifejezés nem illik Európához? 
– Többes számban kell gyökerekről beszélni, mert sok gyökérről van szó. Ezért, amikor Európa keresztény gyökereiről hallok beszélni, olykor félek a hangnemtől, mely lehet triumfalista vagy bosszúálló. (Talán Ferenc pápának rossz tapasztalatai voltak triumfalista és bosszúálló keresztényekkel Latin-Amerikában, és ezért vetíti az egész világra és minden helyzetre a félelmeit; talán ezért nem veszi észre, hogy például Európában vagy az Észak-Amerikában egészen más a helyzet: hogy a kereszténység szinte minden fronton a fokozódó üldözöttség elszenvedője). Ebben az esetben gyarmatosítássá válik. (Valamiért én sokkal aktuálisabbnak érzem a baloldali progresszív ideológiai gyarmatosítást, gondoljunk bele: 1-es szülő, 2-es szülő, transzexuális, magukat nőnek kiadó férfiak vizelhetnek kislányok mellett az női vécékben, szankciók a melegházasságokat kiszolgálni nem akaró intézmények, üzletek és egyének ellen...) II. János Pál nyugodt hangvétellel beszélt róla. Igen, Európának keresztény gyökerei vannak. A kereszténységnek kötelessége, hogy öntözze azokat, de szolgáló szellemben, mint a lábmosásnál. A kereszténységnek Európával szembeni kötelessége a szolgálat. Erich Przywara, Romano Guardini nagy mestere és Hans Urs von Balthasar ezt tanítja nekünk: a kereszténység hozzájárulása egy kultúrához az, amit Krisztus tesz a lábmosással, vagyis a szolgálat és az élet odaadása. Ez nem lehet gyarmatosító hozzájárulás! (A bűnre, rosszra való figyelmeztetés az irgalmasság egy cselekedete: szolgálat). 
– Április 16-án Ön erős gesztust tett, amikor Leszbosz szigetéről magával vitt Rómába néhány menekültet. De Európa be tud-e fogadni ilyen tömérdek migránst? 
– Jogos és felelősségteljes kérdés, mert nem lehet esztelenül kitárni a kapukat. De az alapvető kérdés, amelyet fel kell tennünk magunknak, az, hogy miért van manapság ilyen sok migráns. Amikor Lampedusa szigetére mentem három évvel ezelőtt, ez a jelenség már elkezdődött. A kezdeti probléma a Közel-Keleten és Afrikában zajló háborúk, valamint az afrikai földrész alulfejlettsége, ami éhezéshez vezet. Ha háborúk vannak, annak az az oka, hogy vannak fegyvergyártók – amit lehet igazolni a védekezéssel –, és főképpen fegyverkereskedők. (Mi lenne, ha a háborúk okai közé bevennénk azokat a rossz embereket is, akik a fegyvereket használni akarják? És a rossz ideológiákat is, pl. iszlamizmus, és rossz rendszereket, diktatúrákat, amik embertelen elvek alapján működnek?) Ha nagy a munkanélküliség, annak az oka a beruházások hiánya, amelyek munkahelyeket teremthetnének, amire Afrika nagyon rászorul. Ez tágabb értelemben felveti azt a kérdést, amely a pénz bálványozásának kísértésébe esett világgazdasági rendszerre irányul. Az emberiség gazdagságának több mint nyolcvan százaléka a lakosság körülbelül tizenhat százalékának kezében van. A teljesen szabad piac nem működik. Önmagában véve a piac jó dolog, de támaszként szüksége van egy harmadik részre, az államra, amely azt ellenőrzi és kiegyensúlyozza. Ez az, amit szociális piacgazdaságnak hívunk. (Nehéz a rossz piaci szereplők és a rossz államok összeadásából jó végeredményt elérni). Térjünk vissza a migránsokhoz. Befogadásuk legrosszabb formája, ha gettósítjuk őket, amikor épp ellenkezőleg, integrálni kell őket. Brüsszelben a terroristák belgák voltak, migránsok gyermekei, de egy gettóból jöttek. (Jól szituált egyetemet végzett, állásban lévő, családdal rendelkező bevándorlók is követnek el terror támadást: Sant Bernardino, USA 2015 november.) Londonban az új polgármester ˙(Sadiq Khan, pakisztáni szülőktől származó, muszlim vallású politikus – a szerk.) egy székesegyházban tette le az esküjét, és minden bizonnyal fogadja majd a királynő. Ez megmutatja Európának, mennyire fontos, hogy visszanyerje integrálási képességét. Nagy Szent Gergelyre gondolok (pápa volt 590-től 604-ig – a szerk.), aki tárgyalt azokkal, akiket barbároknak hívtak, és akiket később integráltak. Ez az integráció ma annál is inkább szükséges, mivel Európa a születési arányszám csökkenésének súlyos problémájával néz szembe, a jólét önző keresésének következményeként. Demográfiai lyuk keletkezik. Franciaországban azonban, a családpolitikai döntéseknek köszönhetően, ez a tendencia enyhült. (Jó családpolitika, több gyermek, helyes!)
–A migránsok befogadásától való félelmet részben az iszlámtól való félelem táplálja. Ön szerint jogos a félelem, amelyet ez a vallás Európában kelt? 
– Nem hiszem, hogy ma az iszlámtól mint olyantól félnének az emberek, hanem inkább az ISIS-től és annak hódító háborújától, melynek részben oka az iszlám. Maga a hódítás gondolata az iszlám lelkéhez bensőleg hozzátartozik, ez igaz. De a hódításnak ugyanazon gondolatával értelmezhető a Máté-evangélium vége is, ahol Jézus elküldi tanítványait minden nemzethez. (Ezzel az összehasonlítással elég nehéz egyet érteni.) Látva a mai iszlám terrorizmust, érdemes lenne rákérdezni arra a módra, ahogyan egy túlságosan nyugati demokráciamodellt exportáltunk olyan országokba, ahol erős hatalom létezett, mint például Irakba. Vagy Líbiába, ahol törzsi rendszer van. Nem lehet előrehaladni, ha nem vetünk számot az adott kultúrával. Ahogyan egy líbiai férfi mondta nemrég: „Egykor egy Kadhafink volt, most pedig van belőle ötven!” Elvileg lehetséges a keresztények és muzulmánok közötti együttélés. Olyan országból jövök, ahol testvériesen együtt élnek. (Szerintem is lehetséges, előfordult sokszor, sok helyen.) A muzulmánok ott tisztelik a Szűz Máriát és Szent Györgyöt. Hallottam, hogy az egyik afrikai országban az irgalmasság szentévének alkalmából a muzulmánok hosszú sorokban állnak a székesegyház előtt, hogy áthaladjanak a szentkapun és imádkozzanak Szűz Máriához. A Közép-Afrikai Köztársaságban a háborút megelőzően a keresztények és a muzulmánok együtt éltek, és ma újra meg kell ezt tanulniuk. Libanon is azt mutatja, hogy ez lehetséges.
– Az iszlám mai jelentősége Franciaországban, mint az ország történelmi keresztény lehorgonyzottsága, ismételten kérdéseket vet fel a vallások közéletben elfoglalt helyéről. Ön szerint milyen a jó szekuláris jelleg (laïcité; az állam szükséges autonómiája – a szerk.)? 
– Az államnak szekulárisnak kell lennie. Az államvallások rosszul végződnek. Ez (ha államvallás jönne létre – a szerk.) a történelemmel szemben megy. Azt gondolom, hogy az a szekuláris jelleg, amelyet a vallásszabadságot garantáló, szilárd törvény kísér, olyan keretet nyújthat, amelyben előre lehet haladni. Mindannyian egyenlők vagyunk, mint Isten gyermekei, vagy személyi méltóságunk alapján. De mindenkinek rendelkeznie kell azzal a szabadsággal, hogy kifelé is kinyilvánítsa saját hitét. Ha egy muzulmán nő hordani akarja a fátylat, kell, hogy megtehesse. Ugyanez érvényes arra, ha egy katolikus ember keresztet akar hordani. Kell, hogy megvallhassa hitét, nem a kultúra mellett, hanem a kultúrán belül. (Én nem látok szükségszerű ellentmondást az államvallás és vallási szabadság között. Az elnyomás nem az államvallás szükségszerű velejárója. Az is eszembe jut, hogy a Szentatya államvallás kritikája jobban illene sok muzulmán országra Franciaország helyett, ugyanis jelenleg egy hagyományosan keresztény ország sincs, ami bármilyen formában is elnyomna bármilyen nem keresztény vallási kisebbséget.) Az a kis kritika, amelyet Franciaországgal szemben e téren megfogalmaznék, az, hogy eltúlozza a világi autonómiát (laïcité – a szerk.). Ez abból fakad, hogy a vallásokat szubkultúraként és nem teljes jogú kultúraként fogják fel. Tartok attól, hogy ez a felfogás, melyet a felvilágosodás örökségének tekintenek, még ma is jellemző. Franciaországnak tennie kellene egy lépést e téren, hogy elfogadja: a transzcendencia iránti nyitottság mindenkit megillető jog. (Ez így van.)
– Ebben a szekuláris helyzetben a katolikusoknak hogyan kellene védelmezniük mindazt, amiért aggódnak olyan társadalmi témák kapcsán, mint az eutanázia vagy az azonos nemű személyek közötti házasság? 
– Az országgyűlésben kell vitatkozni, érvelni, elmagyarázni, megindokolni. Így fejlődik egy társadalom. (Esetleg a szószékről és minden törvényes eszközzel is...) Miután pedig elfogadtak egy törvényt, az államnak tiszteletben kell tartania az emberek lelkiismeretét. Minden jogi struktúrában jelen kell lennie a lelkiismereti kifogás (l’objection de conscience – a szerk.) lehetőségének, mert az emberi jog. Még egy kormányzati tisztviselő esetében is, aki szintén emberi személy. Az államnak tiszteletben kell tartania a kritikákat is. Ez igaz szekuláris jelleg. Nem lehet félreseperni a katolikusok érveit azzal, hogy: „Úgy beszéltek, mint a papok!” Nem, azok az érvek a keresztény gondolaton alapszanak, amelyet Franciaország oly jelentősen elmélyített. (Ez nagyon fontos). 
– Mit jelent Franciaország Önnek?
– Az egyház idősebb leánya…, de nem a leghűségesebb [nevet]. (:D) Az ötvenes években azt is mondták: „Franciaország missziós ország.” Ilyen értelemben evangelizálandó peremterület. De igazságosnak kell lenni Franciaországgal. Az egyháznak ott teremtő képessége van. Franciaország nagy szentek földje is, és olyan nagy gondolkodóké, mint Jean Guitton, Maurice Blondel, Emmanuel Lévinas (aki nem volt katolikus), Jacques Maritain. Gondolok az irodalom mélységére is. Azt is értékelem, ahogyan a francia kultúra átjárta a jezsuita lelkiséget, szemben az aszketikusabb spanyol irányvonallal. A francia irányvonalnak, mely Faber Péterrel vette kezdetét, bár mindig a szellemek megkülönböztetését hangsúlyozza, más íze van. A nagy francia lelki mesterekkel: Louis Lallemant-nal, Jean-Pierre de Caussade-dal. És a nagy francia teológusokkal, akik sokat segítették Jézus Társaságát (a jezsuita rendet – a szerk.): Henri de Lubackal és Michel de Certeau-val. E két utóbbi nagyon tetszik nekem, két kreatív jezsuita. Ez tehát, ami elbűvöl engem Franciaországból. Egyfelől ott van ez az eltúlzott világi autonómia, a francia forradalom öröksége, másfelől pedig ott vannak a nagy szentek. 
– Közülük melyik szentet szereti legjobban? 
– Lisieux-i Szent Terézt. (Fogadni mertem volna!) 
– Megígérte, hogy eljön Franciaországba. Mikor lesz lehetséges ez az út? 
– Nemrég kaptam egy meghívólevelet François Hollande elnöktől. A püspöki konferencia is meghívott. Nem tudom, mikor valósulhat meg ez az utazás, mert a következő év választási év lesz Franciaországban, a Szentszéknek pedig az a gyakorlata, hogy nem szervez látogatásokat ilyen időszakban. Tavaly elkezdett kialakulni egy elképzelés egy útról, amelynek az egyik állomása lenne Párizs és annak külvárosa, azután Lourdes, és egy olyan város, ahol még egyetlen pápa sem járt, például Marseille, amely egy világra nyíló kaput képvisel. 
– Az egyház Franciaországban súlyos válságot él meg a papi hivatások terén. Hogyan lehet boldogulni ma ilyen kevés pappal? 
– Korea történelmi példát nyújt. Ezt az országot Kínából érkezett misszionáriusok evangelizálták, akik aztán elmentek. Utána pedig, két évszázadon át, világi hívők evangelizálták Koreát. Szentek és vértanúk földje, ma egy erős egyházzal. Az evangelizáláshoz nincs szükség feltétlenül papokra. A keresztség megadja az erőt az evangelizáláshoz. A Szentlélek, akit a keresztségben kapunk (!!! Lásd az előző posztot!), arra indít, hogy induljunk el, bátran és türelemmel vigyük el a keresztény üzenetet. A Szentlélek a főszereplője annak, amit az egyház tesz, ő a motorja. Sok keresztény nem is vesz róla tudomást. Ellenkezőleg: az egyház számára az egyik veszély a klerikalizmus. (Az az érzésem, hogy Ferenc pápa bárhonnan egyenesen a klerikalizmus bűneihez tudna kanyarodni :D) Ez olyan bűn, amelyet kettesben követnek el, olyan, mint a tangó! A papok klerikalizálni akarják a világiakat, a világiak pedig kérik, hogy klerikalizálják őket, kényelemből. Buenos Airesben sok derék papot ismertem, akik látva egy belevaló világi hívőt, rögtön felkiáltottak: „Csináljunk belőle diakónust!” Nem, meg kell hagyni világinak! (Mint világi, köszönöm a Szentatya biztatását a tevékenységemhez ezen a blogon is!) A klerikalizmus főleg Latin-Amerikában jellemző. (Hoppá, lásd az első megjegyzésem feljebb! Viszont Európában aligha jellemző a klerikalizálódás... Fontos lenne az árnyaltság.) Ha a népi vallásosság ott erős, épp azért van, mert az a világiak egyetlen kezdeményezése, amely nem klerikusi. A papság pedig nem is érti. 
– Az egyházat Franciaországban, különösen Lyonban, mostanában pedofíliabotrányok sújtják, múltban történt esetek miatt. Mit kell tennie ebben a helyzetben? 
– Igaz, hogy nem könnyű megítélni a tényeket évtizedek múltán, az egy másik kontextus volt. A valóság nem mindig világos. De az egyház számára, ezen a területen, nem létezhet elévülés. Ezekkel a visszaélésekkel egy pap, akinek az a feladata, hogy a gyermeket Isten felé vezesse, tönkreteszi őt. Rosszat tesz, szenvedést okoz, fájdalmat kelt. Ahogyan XVI. Benedek mondta, zéró toleranciát kell alkalmazni. A rendelkezésemre álló ismeretek alapján azt hiszem, Lyonban Barbarin bíboros meghozta a szükséges intézkedéseket, jól kezelte a helyzetet. Bátor, kreatív, misszionárius ember. Most meg kell várnunk a polgári bíróság eljárásának eredményét. (Nem ismerem a részleteket, de a zéró tolerancia helyes az ilyen erkölcsi ocsmányságokkal kapcsolatban).
– Barbarin bíborosnak tehát nem kell lemondania? 
– Nem, értelmetlenség, oktalanság lenne. Meglátjuk majd az eljárás befejezése után. De most ez azt jelentené, hogy bűnösnek vallja magát. (Zéró toleranciát a főpapoknak is!) 
– Ön tavaly, április elsején fogadta Bernard Fellay püspököt, a Szent X. Piusz Papi Testvériség általános elöljáróját. Ismét elképzelhető a lefebvriánusok egyházba történő újbóli beillesztése? (Lefebvriánusok a régi rítusú latin mise kizárólagos használatáról, és a II.vatikáni zsinat bizonyos pontjainak felülvizsgálatáról ismeretesek. Jelenleg nincs rendezett kánoni státuszuk az Egyházban, de Ferenc pápa velük kapcsolatban is lazán kezeli a kánon jogot, ami lehet, hogy a helyzetük rendezéséhez vezet).
– Buenos Airesben mindig beszéltem velük. Üdvözöltek engem, és áldást kértek letérdelve. Katolikusoknak mondják magukat. Szeretik az egyházat. Fellay püspök olyan ember, akivel lehet párbeszédet folytatni. Nem így másfajta, kicsit különös tagokkal, mint amilyen Williamson püspök, vagy mások, akik radikalizálódtak. Azt gondolom, amint az Argentínában is mondtam, hogy ők a teljes közösség felé tartó katolikusok. Az irgalmasság mostani évében úgy éreztem, fel kell hatalmaznom gyóntatóikat, hogy feloldozzák az abortusz bűnét. Megköszönték nekem ezt a gesztust. Korábban XVI. Benedek, akit nagyon tisztelnek, szabaddá tette a tridentinumi rítus szerinti mise mondását. Jól folyik a párbeszéd, jó munkát végzünk. (Amen) 
– Kész volna arra, hogy megadja nekik a személyi prelatúra szabályzatát? 
– Lehetséges megoldás lenne, de előbb egy alapvető egyességre kell jutni velük. A II. vatikáni zsinatnak megvan a maga fontossága. Lassan haladuk előre, türelemmel. 
– Ön két szinódust hívott össze, amelyek a család témájával foglalkoztak. Ez a hosszú folyamat, Ön szerint, megváltoztatta az egyházat?
– Ez a folyamat a bíborosi konzisztóriummal (2014. február – a szerk.) kezdődött, azt Kasper bíboros vezette be, ezt követte a rendkívüli szinódus ugyanazon év októberében, aztán pedig egy évnyi reflexió, majd a rendes szinódus következett (2015. október – a szerk.). Azt hiszem, mindannyian másként léptünk ki ebből a folyamatból, mint ahogy beléptünk. Én is. A szinódus utáni buzdításban (Amoris laetitia, 2016. április 8. – a szerk.) igyekeztem a legnagyobb mértékben tiszteletben tartani a szinódust. Nem találtok benne egyházjogi pontos eligazításokat arra vonatkozóan, hogy mit lehet vagy kell tenni, vagy sem. (Tehát az Amoris Laetitia nem értelmezhető bármilyen korábbi pontos eligazítással ellentétesen? Én ezt gondolom értelmesnek.) Az egy derűs, nyugodt reflexió a szeretet szépségéről, a gyermeknevelésről, a házasságra való felkészülésről… Értékeli kinek-kinek a felelősségét, amelyet irányvonalak megfogalmazásával kísérhetne a Világiak Pápai Tanácsa. E folyamaton túl gondolnunk kell az igazi szinodalitásra, legalább arra, amit a katolikus szinodalitás jelent. A püspökök cum Petro sub Petro (Péter utódával, a pápával együtt és Péter utóda, a pápa alatt – a szerk.) vannak. Ez különbözik az ortodox szinodalitástól és a görögkatolikus egyházak szinodalitásától, ahol a pátriárka csak egynek számít. A II. vatikáni zsinat megfogalmazott egy eszményt a szinodális és püspöki közösségre vonatkozóan. Ezt még tovább kell fejleszteni, plébániai szinten is, ahhoz képest, ami elő van írva. Vannak egyházközségek, ahol sem pasztorális, sem gazdasági tanács nincs, pedig az egyházi törvénykönyv szerint kötelező lenniük. A szinodalitásnak ott is meg kell valósulnia.

2016. május 18., szerda

Felfogjuk-e a keresztség jelentőségét?

A pap ezekkel a megdöbbentő szavakkal kezdi a keresztelés szertartását:
Pap: Kedves keresztény hívek! A szülők számára nagy öröm és ajándék a gyermek. A keresztény szülők ezt az ajándékot Istennek, minden élet forrásának köszönik meg. Szent hitünk tanításából azt is tudjuk, hogy Isten, a mi mennyei Atyánk, a keresztség által isteni életben részesíti az embert. Gyermekévé fogadja, a Szentlélek templomává és a mennyország örökösévé teszi.
Kedves szülők! Ti is azért hoztátok el újszülött gyermeketeket ide, az Isten házába, hogy erre az isteni életre vízből és szentlélekből újjászülessék, és Krisztus titokzatos Testének, az Egyháznak tagjává legyen.
Manapság triviálisnak vesszük, hogy Isten szeret minket, mintha ez magától értetődő volna, pedig ez egy autentikusan keresztény gondolat, melyet nem is mertek remélni a pogány vallások és filozófusok. Ma már minden vallás ezen a hangon szól, aminek örülhetünk végül is.

Viszont ennek a szerető Istennek a gondolata általában kiegészül a mi kultúránkban trivializált szeretet gondolatával, ami oda vezet, hogy Istent egy szeretetautomatának tekintjük, akinek egyetlen lényeges tulajdonsága, hogy elfogad minket, bármilyenek is vagyunk, miközben a saját magunk által elképzelt boldogságunk gesztenyéjét piszkáljuk.   

Összességében ez a nézet nem más, mint egy kényelmes következetlenség, ugyanis teljesen elutasítja azt a sok figyelmeztetést és feltételt, ami a Bibliában található, hogy az Isten szeretetében megmaradjunk, miközben abszolutizálja ugyanannak a Bibliának a tanítását arról, hogy Isten szerető. A jóságos nagybácsi mintájára alkotott isten-kép ugyan nagyon tetszetős és kényelmes, csak épp hamis.

Ennek a divatos isten-képnek köszönhető, hogy elképzelhetetlen számunkra, hogy bárki is a pokolra kerüljön, még akkor is, ha ő nem kér Istenből (hiszen Istennek az a dolga, hogy a mi feltételeink szerint boldogítson, nem?). Illetve az is hallatlan, hogy csak a megkeresztelt emberek Isten gyermekei és örökösei, noha világosan ezt tanítja az Egyház és a Biblia. Ezzel kapcsolatban azonban a mi félrenevelt és elvilágiasodott hitérzékünk csal, és nem az Egyháznak kell megváltoztatnia a 'maradi' tanítását.

Ennek a divatos isten-képnek köszönhető, hogy a keresztséget félvállról vesszük, "mit számít mikor, vagy hogy egyáltalán megkeresztelnek-e egy kis életet a családban"! Pedig számít: a legjobb teológiai tudásunk szerint a keresztség élet-halál kérdése - örök élet és halál kérdése lehet. 

A praktikus kérdés nem az, hogy Isten megmenti-e a meg nem keresztelt embereket is; Isten majd ezt elrendezi a maga végtelen bölcsességében a lehető legjobb módon a mi trivializált szeretet-elképzeléseink konzultálása nélkül is. Vagyis erre nincs se rálátásunk, se ráhatásunk. A helyes kérdés az, hogy mi, akik tudjuk, hogy Isten a keresztség szentségét rendelte el az isteni élet közvetítésére, hogy lehetünk annyira keményszívűek, hogy nem viseljük szívünkön embertársaink örök életét, vagy hogy lehetünk annyira hitetlenek, hogy nem hiszünk a Szeretet Istenének Bibliájában és Egyházában, amikor erről a fontos kérdésről tanítanak minket.

2016. május 12., csütörtök

Igazat mond-e a pápa bizalmasa a trükközésről?

A 2014/2015-ös családszinódusok az egyik főszervezője elárulta, hogy taktikából beszéltek mellé az újraházasodottak áldozásának kérdésében, nehogy túl nagy legyen a botrány, és túl nagy ellenállás kiváltása nélkül valósíthassák meg azt, amit amúgy nem támogattak volna a a szinódusi atyák, ha nyíltan beszélnek róla.

Bruno Forte érsek, az Amoris Laetitia apostoli buzdítás spanyolországi bemutatása közben állította, hogy Ferenc pápa azt mondta neki, hogy "Ha nyíltan beszélünk az elvált újraházasodottak áldozásáról, akkor tudod, milyen hatalmas felfordulást okozunk. Ezért nem fogunk egyenesen beszélni róla, hanem csak lerakjuk az előfeltételeit, majd én levonom a következtetéseket".

"Tipikus Jezsuita," viccelődött Forte érsek. (Forrás).

Bruno Forte érsek rossz híre nem ezzel a lépésével öltött nemzetközi szinteket, ugyanis a 2014-es szinóduson már ő volt a felelős homoszexuális orientáció "értékeit" méltató félidős jelentésért is. Az az incidens Erdő Péter bíborosnak köszönhetően jött nyilvánosságra, amikor a sajtótájékoztatón megkérdezték tőle, hogy ez a dokumentum a homoszexuális házasságok elismerésének irányába tett lépés-e vajon, és a magyar bíboros a mellette ülő Fortéra mutatott mondván, hogy "az aki a szöveget szerkesztette, biztosan el tudja magyarázni". Az eset itt tekinthető meg olaszul: https://www.youtube.com/watch?v=DHC1_hJ5xWM 1 óra 06 perctől kezdődik a Lombardi-Erdő-Forte interakció.

Visszatérve Ferenc pápa állítólagos jezsuita "agyafúrtságára": Isten adja, hogy nem igaz és Forte érsek félreértett valamit! (Az a naivitást sajnos már nem megengedhető, hogy Forte nem is mondott ilyesmit.)

Imádkozzunk a Szentatyáért inkább, mint valaha, mert minimum az biztos, hogy rossz bizalmasokkal veszi körbe magát.

2016. május 10., kedd

Mutasd meg az irgalmadat: "Igazságot szeretetben!" pályázat

Gyakran kapok több irgalmasságra felszólító hozzászólásokat a bejegyzéseim alá. Az irgalmasság mibenléte általában nincs kifejtve, ezért érdemben megfontolni sem tudom a dolgot, de mi lenne, ha kifejtenétek konkrét esetekre vonatkozóan? Ennek szeretnék egy esélyt adni.

Az alábbi feladatokat lehet megoldani (ahányra reagálni kívánsz), rövid válaszlevelekben, mondjuk 300 szó max / feladat (ami épp annyi, mint ez a bejegyzés). A határidő legyen mondjuk május végéig. Azokat a válaszokat, amikből tanultam valamit, vagy elgondolkodtattak, közzé is teszem valamilyen formában a megjegyzéseimmel anonim módon persze. (Ha a leveled csak nekem szól, és semmiképpen nem akarod, hogy lehozzam, írd bele a levélbe!)

Papok, püspökök, apácák, hitoktatók, katolikus fivérek és nővérek, elváltak újra nem házasodottak, újraházasodottak, el nem váltak, meg sem házasodottak leveleit várom!
Azok is nyugodtan írjanak, akik alapvetően egyet értenek a KATOLIKUS VÁLASZ blog meglátásaival!

Válaszaitokat ide küldjétek: katolikusvalasz@protonmail.com

A kérdések egy plébános szemszögéből vannak megfogalmazva, mert alacsonyabb szinteken még hárítható a felelősség, és a tét minden esetben az Eucharisztia vétele, mert kevésbé fontos dolgok esetében relativizálható a kérdés.

Még egyszer: Igazságot szeretetben! És az egyszerűség kedvéért, hogy ne Ádámtól és Évától kezdjétek az érvelést, feltételezzük, hogy az Igazság = a katekizmusban megfogalmazottakkal. (Aki nem ebből akar kiindulni, az is írhat a szórakoztatásom kedvéért...)

1) Mi a teendője a plébánosnak egy elvált újraházasodott hívével kapcsolatban (aktív szexuális kapcsolatban), ha az áldozni szokott, vagy megkérdezi áldozhat-e?

2) Mi a teendője a plébánosnak egy nem házas, de barátjával/barátnőjével köztudottan együtt és aktív szexuális kapcsolatban élő hívével, mondjuk a gitáros együttes egy tagjával kapcsolatban, ha az áldozni szokott, vagy megkérdezi áldozhat-e?

3) Mi a teendője a plébánosnak egy abortuszpárti politikus vagy egy abortuszokat végző nőgyógyász hívével kapcsolatban, ha az áldozni szokott, vagy megkérdezi áldozhat-e?

4) Mi a teendője a plébánosnak egy protestáns kereszténnyel kapcsolatban, aki a templomába jár, ha az áldozni szokott, vagy megkérdezi áldozhat-e?

5) Mi a teendője a plébánosnak egy olyan hívével kapcsolatban, aki nyíltan/akár büszkén is hirdeti, hogy nem hisz egyet az Egyház dogmái közül (pl. a búcsúk hatékonyságát), ha az áldozni szokott, vagy megkérdezi áldozhat-e?

Jó munkát! És köszönöm az imáitokat is!

2016. május 7., szombat

Kortárs butaság: szituációs etika avagy a lelkiismeretre alapozott kettős mérce

Egy filozófus-püspök, akit gyerekkoromból ismerek, a következő figyelmet érdemlő meglátásokat írta le. (A végén azt is elárulom kiről van szó - nem ér legörgetni!)

ANALÍZIS:
"Néhány teológus véleménye szerint az Egyház legalábbis a korábbi időkben a lelkiismeret tevékenységét arra korlátozta, hogy alkalmazza a személy életében az általános erkölcsi normákat az egyes esetekre. De ezek a normák – mondják – nem állhatnak azon a szinten, hogy tekintetbe vegyék az összes ember megismételhetetlen egyediségét; bizonyos módon segíthetnek a konkrét helyzetek helyes értékeléséhez, de nem helyettesíthetik a személyeket személyes döntésükben, hogy miként viselkedjenek egy konkrét esetben. Sőt, az emberi természet és erkölcsi jelentősége hagyományos értelmezését támadó kritika néhány szerzőt arra vitt, hogy azt állítsák: ezek a normák nem kötelező erejű, objektív kritériumok a lelkiismeret ítéletéhez, hanem általános távlatot adnak, mely első közelítésben segít az embernek, hogy személyes és társadalmi életét rendezze. Emellett e szerzők kiemelik a lelkiismeret jelenségének bonyolultságát: mélységesen összefügg a személy egész érzelmi és pszichológiai szférájával s a kulturális és társadalmi környezet sokféle befolyásával. Másrészt az egekig magasztalják a lelkiismeret értékét, melyet a Zsinat maga így határozott meg: „az ember szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek hangja visszhangzik bensőjében” (Uo.) Ez a hang – mondják – nem annyira arra készteti az embert, hogy aggályoskodva tartsa meg az egyetemes normákat, mint inkább azoknak a személyes feladatoknak kreatív és felelős elfogadására, melyeket Isten bízott rá.

Annak érdekében, hogy a lelkiismeret „kreatív” jellegét kiemeljék, néhány szerző a lelkiismeret sajátos cselekedetét már nem „ítéletnek", hanem „döntésnek” nevezi: az ember csak akkor érheti el erkölcsi tökéletességét, ha ezeket a döntéseket „autonóm módon” hozza meg. Vannak, akik szerint ezt az érlelődési folyamatot gátolják az Egyházi Tanítóhivatal túlságosan kategorikus állásfoglalásai sok erkölcsi kérdésben, s ilyen beavatkozásai a hívőkben lelkiismereti konfliktusokat okoznak.

Az ilyen állítások igazolására némelyek a kettős erkölcsi igazság bevezetését javasolták. Az egyik volna az elvont tanítás, a másik a konkrét körülmények figyelembevételének szintje. Ez a szituációkra is tekintettel lévő szint törvényesen megalapozhatna az általános szabálytól eltérő kivételeket, és így lehetővé tenné, hogy jó lelkiismerettel megtegyenek valamit, ami az elvont erkölcsi törvény szerint bensőleg rossz. Ily módon bizonyos esetekben létrejön egyfajta kettősség vagy szembenállás az általában érvényes parancs és tanítás, valamint az egyedi lelkiismeret normája között, mely végső fórumként döntene a jó és a rossz kérdésében. Erre próbálják alapozni azokat az ún. „lelkipásztori” megoldásokat, melyek ellenkeznek a Tanítóhivatal tanításával, és ezzel igyekeznek igazolni az ún. „kreatív” hermeneutikát, mely szerint az erkölcsi lelkiismeretet nem kötelezi minden esetben egy-egy negatív részleges parancs.

KÖVETKEZTETÉS:
Mindenki beláthatja, hogy ezek a tanok kiforgatják önmagából az erkölcsi lelkiismeretet Isten törvénye és az ember szabadsága tekintetében. Csak a föntebb adott magyarázat, mely szerint a szabadság és a törvény kapcsolata az igazságra épül, teszi lehetővé a lelkiismeret ezen „kreatív” értelmezésének helyes megítélését.
"

Veritatis Splendor 55-56 - II. János Pál pápa enciklikája (1993) a Katolikus Egyház minden püspökének az Egyház erkölcstanának néhány alapvető kérdéséről (http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=82)

Érdemes az egész enciklikát elolvasni, mert üdítően tiszta lelki italként hat e húsz évvel későbbi zavaros időkben. És ha halljuk, hogy pap/hitoktató/hívő testvér a szituációs etikát méltatja, és a Szentlélek új útjának nevezi, amire épp most nyílik meg az Egyház, akkor legalább annyit tudjunk róla, hogy II. János Pál kategorikusan elítélte már 20 évvel ezelőtt. Nem új okosságról, hanem régi butaságról van szó, amin már túllépett az Egyház. Érdemes kérdésekkel is felkészülni, ha interakcióra is lehetőség van, de azt egy következő bejegyzésben.

Olvasni, terjeszteni való:

2016. május 5., csütörtök

A Hittani Kongregáció prefektusa a házasságon kívüli szexről, az áldozásról és az Amoris Laetiáról


Gerhard Müller bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa, Ferenc pápa doktrínáért felelős főembere egy május 2-án Spanyolországban tartott előadásában leszögezte, hogy az Amoris Laetitia (AL) című apostoli buzdítás nem változtatja meg az Egyház eddigi tanítását és gyakorlatát az elvált újraházasodottakat és a szentségi fegyelmet illetően.

Az Amoris Laetitia félreérthetően megfogalmazott passzusai nyomán sokan (egyesek örvendezve, mások kétségbeesve) arra a következtetésre jutottak, hogy az Egyház tanítása megváltozott a katekizmusban, vagy a Familiaris Consortioban (IIJP), vagy a Veritatis Splendorban (IIJP) foglaltakhoz képest.

A forradalmi változás lényege abban állt volna, hogy a tulajdonképpen házasságtörésben élő újraházasodottak (mert a hűség az eredeti házastársához köti őket továbbra is) érvényes gyónáshoz és Eucharisztiához járulhattak volna anélkül, hogy szétválnának, vagy minimum lemondanának a csak házasfelek között jogszerű testi kapcsolatról, abban az esetben ha ők maguk és papjuk (ha nem a plébánosuk, akkor akármelyik liberális pap...) tisztának ítélik meg a lelkiismeretüket. Ez a változás persze elképzelhetetlen, ugyanis a katolikus szexuáletika alaptételét veszi semmibe: vagyis, hogy a szex a házasságra tartozik, azon kívül pedig házasságtörésről beszélünk. Az újraházasodottak szentségi helyzetét II. János Pál így fogalmazza meg:

FC 84: A bűnbánat szentségében való kiengesztelődés – amely utat nyit az Eucharisztiához – csak azoknak engedhető meg, akik bánkódván amiatt, hogy megsértették Krisztus hűségének és Szövetségének jelét (a felbonthatatlan házasságot) őszintén késznek mutatkoznak arra, hogy a továbbiakban olyan életet élnek, amely már nem ellenkezik a házasság felbonthatatlanságával. Ez azonban valójában azt követeli, hogy valahányszor a férfi és a nő súlyos okok – pl. a gyermekek nevelése – miatt nem tehet eleget a szétválás követelményének, „vállalják magukra azt a kötelezettséget, hogy teljes megtartóztatásban élnek, azaz tartózkodnak az olyan cselekedetektől, amelyek csak a házastársakat illetik meg”.

Müller bíboros most, az Amoris Laetitia után, azt mondja, hogy mindez változatlan, és téves, kontextuson kívüli értelmezés eredménye lehet csupán bármilyen más következtetés. Hiszen az AL-ben "a pápa egyszer sem vonja kétségbe az elődei okfejtését" - mondta a Hittani Kongregáció prefektusa. "Ezek az okfejtések pedig nem a felek szubjektív bűnösségére alapoznak, hanem látható, objektív életállapotukra, amely ellentétben áll Krisztus tanításával". Éppen ezért nem ismernek kivételt.

A bíboros kijelentette, hogy "lehetetlenség" megváltoztatni az Egyház eme világos tanítását. Majd arra emlékeztette a hallgatóságot, hogy "Az Egyháznak nincs hatalma megváltoztatni az Isten törvényét", sőt "sem a pápa sem egy zsinat nem teheti ezt meg".

Szinódusi előzmények:

2015: Szinódusi hírek 7: a progresszívek nem örülnek, de nagyon azért a többiek sem