2016. augusztus 30., kedd

András atya menő. De vajon miért?

Hodász András atya szemmel láthatóan menő, de mi vajon a titka? A bőrdzsekis, motoros papok már rég nem feltűnőek, mert a 70-es évek óta annyi lázadás történt papok részéről a "papos" viselkedés és öltözködés ellen, hogy már közhelyszáma megy, bárhogy is lázadjon egy pap. A szomorú valóság az, hogy a lázadás manapság éppen az, ha egy pap reverendát visel - ha mellesleg motorozik is, ám legyen! Miért ne? 

De van valami, ami András atyát még menőbbé teszi, mint a reverendában való motorozás és nem is látszik a képen. Ez pedig az, hogy megalkuvás nélkül hirdeti a katolikus hitet. Tőle tudom, hogy a katolikus tanításban való elmélyülésének a fő motivációja az üdvösség kérdése volt, és amikor megbizonyosodott felőle, hogy az Egyház tanításai mind igazak, azt mondta magának, "jobb, ha mostantól ezek szerint is élek".

András atya nem csak törekszik megélni, hanem hirdeti is az igazságot, immáron papként. Ennek ékes példája, hogy "mozgalmat" vezet az Egyház legkevésbé betartott tanításának a népszerűsítésére. Negatívan megfogalmazva ez nem más, mint a fogamzásgátlás tilalma, ám pozitívan értelmezve ez az emberi szexualitásról alkotott legmagasztosabb tanítás, mely az emberi test és a szexualitás szentségét, vagyis radikális Istennek-ajándékozottságát hirdeti: ez a test teológiája, ahogy Szent II. János Pál hirdette azt.

A menőségünk hosszabb távon a jósággal, az igazsággal és az ezekért való bátor kiállásunkkal van összefüggésben, végső soron  üdvösségünkkel. (Hogyan is lehetne bárki menő a pokolban?) Adjunk hálát a jó példával elöljárókért! 


2016. augusztus 28., vasárnap

Az Egyház tévedhetetlensége

A pápai tévedhetetlenség után érdemes végiggondolni az Egyház tévedhetetlenségének tágabb kérdését is. Az alábbi összeállítás is a Katolikus Lexikon alapján készült.
Egyház tévedhetetlensége azt jelenti, hogy az egész Egyház különleges karizma alapján a kinyilatkoztatott igazságokat a hitében és a tanításában romlás és hamisítás nélkül megőrzi. 
Krisztus életében, halálában és föltámadásában Isten megadta a teljes és végleges kinyilatkoztatást, s az emberiség üdve ezen fordul. Ezért annak eredeti épségében és igazságában meg kell maradnia az idők végéig. Krisztus saját küldetését adta tovább az apostoloknak (Mk 3,13; Jn 17,18), azonosította magát tanítói tekintélyükkel (Lk 10,16), és megígérte, hogy velük marad a világ végéig (Mt 28,20). Búcsúbeszédében megígérte Egyházának a Szentlelket, az Igazság Lelkét, aki szintén mindvégig az Egyházzal marad. Ő ad erőt a tanúskodásra (ApCsel 1,8). Az ígéret pünkösdkor teljesedett, s az apostoli Egyház a Szentlélek erejében kezdte meg életét.
 
Az apostolok teljes hitet követeltek a megtértektől, abban a meggyőződésben, hogy Isten szavát adják tovább. Ezért elutasítottak minden megmásítást (2Kor 4,5; 1Tesz 2,13; Gal 1,6), s az Egyházat úgy tekintették, mint az igazság oszlopát (1Tim 3,15). A keresztségi hitvallásban, a liturgiában és a tanításban a későbbi korok az apostoli Egyház hitét vették át, mert azt tartották mértéknek. Az a meggyőződés is megvolt, hogy az Egyház az apostoli utódlással együtt a teljes kinyilatkoztatást és a sértetlen hitet őrzi. Az eretnekekkel folytatott vitákban az atyák és a zsinatok az igazi hagyományra támaszkodnak, mert tudják, hogy az egyetemes Egyház hitében nem tévedhet, s az egyetemes zsinatok is úgy hozzák döntéseiket, hogy azok valóban a kinyilatkoztatott igazságot fejezik ki. 
Kegyelmi természete alapján a tévedhetetlenségben olyan karizmáról van szó, amely biztosítja a megadott és lezárt kinyilatkoztatásnak tévedéstől mentes megőrzését, hirdetését, kifejtését. A Szentlélek hatását nem szabad úgy értelmezni, mint csodálatos megvilágítást vagy beavatkozást, bár esetenként ez is lehetséges. Inkább különleges isteni gondviselésre kell gondolni, amely a hit megvallásának és hirdetésének tényezőit irányítja és óvja, hogy a tévedés elkerülésével megmaradjanak a Krisztustól rendelt keretek között. Ez a karizma az egész Egyházra kiterjed, mind a tanításra, mind a hit befogadására. 
Amikor kifejezetten arról a jogi kérdésről van szó, hogy az igazságot mikor tekinthetjük teljes bizonyossággal hitigazságnak, amit kötelesek vagyunk elfogadni, akkor tisztázni kell a tévedhetetlenség ismertetőjegyeit és megnyilvánulási formáját. A döntő kritérium itt az egész Egyház megegyezése a hitben és a tanításban (in credendo et docendo). Ki kell mutatni, hogy az Egyház mindig és mindenütt megszakítás nélkül hitte. Gyakorlatilag azt kell vizsgálni, hogy benne volt-e az Egyház liturgiájában, igehirdetésében, és hitéletében. 
Végső fokon a tanítóhivatal dönti el tekintélyi módon, hogy az ilyen tételek valóban a kinyilatkoztatásból erednek-e. Ilyen tévedhetetlen döntést kinyilváníthat az egész püspöki testület állásfoglalása vagy a pápa ex cathedra nyilatkozata. Ezek nincsenek határozott formához kötve. Lehetnek pozitív vagy negatív kijelentések, de mindig világosan érzékeltetni kell, hogy a legfőbb tanítóhivatal az egész Egyházra kötelező hit- és erkölcstani döntést hoz. 
A legünnepélyesebbek azok a definíciók, amelyeket az egyetemes zsinaton a püspökök testülete a pápával együtt alkot. Ehhez hasonló az ex cathedra nyilatkozat, hiszen ott is előzetesen mindig figyelembe veszik a püspökök állásfoglalását. A pápai enciklikák hozzátartoznak a főpásztori hivatal gyakorlásához, de inkább irányító tanítást tartalmaznak, nem végérvényes döntést. 
Tévedhetetlen tanítóhivatali döntést hozhat tehát a pápa, ha: 1) egy hitbeli vagy erkölcsi tanítást, 2) mint az összes hívők legfőbb pásztora és tanítója, 3) véglegesen elfogadandónak jelent ki. Ugyanígy tévedhetetlen a püspökök testülete is, ha ilyen tárgyú és jellegű döntést hoz egyetemes zsinaton, vagy ha a püspökök az egész világon szétszóródva, de a közösségi kapcsolatot egymással és a pápával fenntartva egyöntetűen véglegesen elfogadandóként adnak elő egy hitre illetve erkölcsre vonatkozó tanítást. Az ilyen megnyilatkozásokat - akár ünnepélyes formában, akár rendes és egyetemes tanítóhivatal gyakorlásaként kerül rájuk sor - az összes hívőknek hitbeli engedelmességgel (assensus fidei), vagyis isteni és katolikus hittel kell fogadniuk. Ebből következik, hogy kötelesek elkerülni minden olyan tanítást, mely ezekkel ellenkezik. Tévedhetetlenül meghatározottnak csak azt a tanítást kell tekinteni, amelyről ez nyilvánvalóan biztos. 
A tanítóhivatal tévedhetetlenségének egyes esetekben való megállapítása is magának a tanítóhivatalnak az illetékessége alá tartozik, nem pedig az egyének ítélete alá. A tévedhetetlenség karizmája nem jelenti azt sem, hogy egy-egy dogma meghatározásával az Egyház adott esetben a legmegfelelőbb szavakat vagy fogalmakat alkalmazta, hanem csak azt, hogy abban a történelmi helyzetben a meghatározás valóban tükrözte és elhatárolta a tévedéstől a kinyilatkoztatott valóságot. A dogmák értelmezése és kifejezésmódja egyre szélesebb lehet, azzal párhuzamosan, ahogy az Egyház egyre jobban fölismeri a kinyilatkoztatott igazságok összefüggését és az élettel való kapcsolatát. 
Forrás: Magyar Katolikus Lexikon
http://lexikon.katolikus.hu/E/Egyház%20tévedhetetlensége.html 
http://lexikon.katolikus.hu/T/tévedhetetlenség.html

2016. augusztus 26., péntek

A pápa tévedhetetlensége

A pápai tévedhetetlenségről szóló katolikus tanítást manapság kétszeresen is fontos megértenünk: egyrészt, hogy tudjuk mire vonatkozik a tévedhetetlenség, és mit kötelező hinnünk katolikusként, másrészt azért is, hogy tudjuk mire nem vonatkozik a tévedhetetlenség. 
Az "ex cathedra [Petri]" (latin, '[Péter] tanító székéből') dogmatikai szakkifejezés, az Egyház tévedhetetlenségének az az esete, amikor a pápa ünnepélyesen, Péter székéből szólva hirdet ki egy tételt. 
Tévedhetetlen tanítóhivatali döntést hozhat a pápa, ha: 1) egy hitbeli vagy erkölcsi tanítást, 2) mint az összes hívők legfőbb pásztora és tanítója, 3) véglegesen elfogadandónak jelent ki. Az I. Vatikáni Zsinat dogmaként hirdette ki, hogy "a pápa, amikor ex cathedra szól, azaz az összes keresztény legfőbb pásztora és tanítójaként legfőbb apostoli hatalmával hit és erkölcs területén egy tanítást úgy határoz meg, hogy azt az egyetemes Egyháznak el kell fogadnia, a Szt. Péternek ígért isteni segítség által azzal a tévedhetetlenséggel bír, mellyel az isteni Megváltó Egyházát a hit és erkölcs dolgában ellátni akarta. Ezért a római pápa ex cathedra meghatározásai önmaguktól és nem az Egyház beleegyezéséből fakadóan reformálhatatlanok."
A tévedhetetlenség definícióját akkor értjük helyesen, ha a pápát nem állítjuk szembe az Egyházzal, és nem két tévedhetetlenségről beszélünk. A pápa csak akkor tévedhetetlen, ha mint az Egyház feje teljes hatalommal nyilatkozik, vagyis amikor az egyetemes Egyházat képviseli, illetve személyesíti meg. Csak olyan tételek kerülnek ex cathedra megfogalmazásra, amelyeket már az egész Egyház a hitében hordoz, és ezzel indokolja kinyilatkoztatott voltukat.
A megfogalmazás ünnepélyes formulájából világosan kitűnik, ha a pápa ex cathedra beszél. Hit dolgában a legutóbbi ex cathedra megnyilatkozás XII. Piusz pápáé volt, amikor 1950. november 1-én kihirdette a Boldogságos Szűz mennybevételének dogmáját a következő formulával: "... a mi Urunk Jézus Krisztus, Szt. Péter és Pál apostol és Önmagunk tekintélyével kihirdetjük, kinyilvánítjuk és meghatározzuk, hogy isteni kinyilatkoztatású dogma: a szeplőtelen Istenszülő mindenkor Szűz Mária földi életének végeztével testben és lélekben fölvétetett a mennyei dicsőségbe. Ezért ha valaki - amitől Isten óvjon - szánt szándékkal tagadná vagy kétségbe vonni akarná, amit mi meghatároztunk, tudja meg, hogy elveszítette az isteni és katolikus hitet”. 
Erkölcs dolgában Szent II. János Pál pápa nyilatkozott ex cathedra 1995: az "Evangelium vitae" enciklikájában a gyilkosságról: "... azzal a tekintéllyel, amelyet Krisztus adott Péternek és utódainak, közösségben a katolikus Egyház Püspökeivel, megerősítem, hogy az ártatlan emberi élet közvetlen és szándékos kioltása mindig súlyosan erkölcstelen. E tanítást - mely azon íratlan törvényen alapszik, amelyet az értelem világosságával minden ember megtalál a saját szívében - megerősíti a Szentírás, folyamatosan továbbadja az Egyház Hagyománya és hirdeti a rendes és egyetemes Tanítóhivatal." 
Szent II. János Pál pápa ugyanezzel a formulával ítélte el az abortuszt és az eutanáziát is.
Sem XVI. Benedek pápa, sem Ferenc pápa "ex cathedra" megnyilatkozást (ezidáig) nem tett. 
Forrás: Magyar Katolikus Lexikon
http://lexikon.katolikus.hu/E/ex%20cathedra%20[Petri.html 
http://lexikon.katolikus.hu/E/Egyház%20tévedhetetlensége.html

2016. augusztus 20., szombat

(Nem) Érteni a Magyar Kurírt: cenzúra vagy párbeszéd?

Érdeklődéssel vettem tudomásul, hogy a Magyar Kurír egy "főszerkesztői írásban", Kuzmányi István tollából, elköteleződik a párbeszéd mellett kijelentvén, hogy "A kritikai vélemény önmagában nem baj, sőt…", és "szabad és lehet is egyet nem érteni a másikkal, legyen szó még a pápáról is". Ehhez képest sajnos úgy látszik, hogy a Magyar Kurír munkatársai továbbra is kettős mércét alkalmaznakNézzünk egy aktuális példát: felkapott internetes jelenség Madonna Buder "Vasnővér", aki azonban egy disszidens női közösség tagja, mely nincs egységben az Egyházzal. Ez utóbbi tényt a Kurír (az elsődleges magyar egyházi orgánum) teljesen elhallgatta, és a tényre figyelmeztető hozzászólásokat nagyon hamar törölte a facebook oldaláról, ráadásul a hozzászólókat el is tiltotta a további hozzászólástól. És ez nem egyedi eset: megfigyelhető, hogy a Kuríron megfogalmazott véleményeknek ellentmondó, de katolikus tanítást képviselő hozzászólókat törlik és letiltják. Ez a kuríros rutin aligha lesz elég a főszerkesztő által propagált párbeszédhez!  

Ráadásul, az olvasóikon túl, a Magyar Kurír a Ferenc pápáról szóló híreket is cenzúrázza, vagyis félretájékoztatja a jóhiszemű magyar olvasóközönséget azzal kapcsolatban, hogy a pápát milyen nemzetközi botrányok övezik szinte kizárólag saját óvatlan megjegyzései miatt. Ezt az attitűdöt képes vagyok némi rokonszenvvel szemlélni, mert Ferenc pápa valóban rendkívül kellemetlen egyházfő azon újságírók számára, akiket azért fizetnek, hogy az Egyházról csupa szép dolgot meséljenek. Az együttérzésem azonban mit sem változtat azon, hogy etikátlan dolog együgyűen rózsaszín információval lekezelni a magyar katolikus olvasókat, akik többségének számára a Magyar Kurír az ablak a világegyházra, és az elfogultan szelektív informálás mellett még sopánkodni főszerkesztői cikkekben a független katolikus hírforrások miatt. Ráadásul manipulatív dolog az olvasóknak azt sugallni, hogy pápakritikusok Bayer Zsolt szintű személyeskedő alakok, akik "a legkisebb erőfeszítéseket sem teszik meg annak érdekében, hogy átlássák a helyzetet: nem olvassák el az adott pápai beszéd teljes szövegét, nem követik folyamatosan a római megnyilatkozásokat".

Ferenc pápa értése nem a Magyar Kurír privilégiuma. Bárki, aki tud angolul, vagy olaszul (vagyunk elég sokan!), nemzetközileg is előkelő katolikus orgánumokon olvashatja - a Kurír helyett - a heves vitákat, amiket egy-egy megjegyzése kavar. A pápa beszédei és videói is elérhetőek online, és a tapasztalatom az, hogy épp a Kurír (és az Index: mindkettő folyton csak tapsol) tudósít szelektíven ezekről, miközben a pápakritikusok jelentős része helyesen érti azt, amit Ferenc pápa mondott. Ezt a pápaságot botrányokban gazdagnak látni távolról sem "sajátos magyar vonás". Az állítás pedig, hogy a pápakritikusok "kizárólag az itthoni helyzetből kiindulva próbálják magyarázni a pápai nyilatkozatokat" rávilágít arra a másik manipulatív háttérfeltevésre, hogy a pápakritikusok szinte mind a bevándorlás politikai témája miatt ellenségesek a pápával szemben - holott a pápa bevándorláspolitikája csak csepp a tengerben.

A helyzet az, hogy Ferenc pápa működést aggodalommal figyelő katolikusok világszerte - köztük magyar papok és püspökök is! - nem a pápa bevándorláspolitikáját kifogásolják elsősorban, vagy kizárólag,  hanem éppen annak a hiányát, amiről a Babits Mihály idézet szól: sokan úgy érzik, hogy Ferenc pápa az "egész világnak szóló, katolikus igazságot" nem tartja elég magasra. És, kérem, ne legyünk "demensek", önámítóak, vagy gonosz manipulátorok: amikor a pápa olyanokat mond, hogy "a legnagyobb gonosz a világban az a fiatalok munkanélkülisége", akkor ez az aggodalom nem alaptalan. Attól félek azonban, hogy a hivatalos magyar egyházi berkekben egyelőre túl sok energiát visz el a probléma tagadása, és ezen túl is az őszinte párbeszéd nem összeegyeztethető a magyar kuríros "minden szupi-szuper" hozzáállással.

A pápakritikusok és Kurírról kicenzúrázott katolikusok egy jelentős része félrevezetett lelkek elkárhozásától fél elsősorban, és nem a munkanélküliségtől vagy a kapitalizmustól. Attól félünk, hogy egy rosszabb, kevesebb üdvösségre vezető igazságot ismerő világ épül épp a szemeink előtt (bár ez nem 2013-ban kezdődött), és a gyermekeink és unokáink egy elsősorban lelki értelemben még toxikusabb kultúrában lesznek kénytelenek boldogulni.

Ha a magyar katolikusoknak nincsen szükségük arra, hogy a Magyar Kurír (& co.) fair módon tudósítson az Egyház problémáiról (egyébként valóban nincs, mert egyre többen beszélnek nyelveket, illetve létrejött a magyar független katolikus blogoszféra, szóval az információk elérhetőek a Kurírtól függetlenül is), akkor arra sincs semmi szüksége a Kurír olvasóinak, hogy egy főszerkesztői cikk igazságot osszon ezekben a kérdésekben, melyekben a Kurír az őszinteségnek és a nyitottságnak is híján van.

A "hitben megélt egységet" nem csak a pápakritikusok túlkapásaitól, hanem minden tévedéstől és félrevezetéstől - jöjjön az bárhonnan - meg kell védeni. Manapság, amikor az Indexről és a Kurírról a hívők jobban ismerik Ferenc pápa gondolatait, mint a saját plébánosukét, sajnos(!) a pápa sem maradhat kritikán felül, ha zavaros vagy rossz dolgot nyilatkozik.

Kérdés, hogy a Magyar Kurír képes lesz-e a párbeszédre ezen az alapon, vagy például továbbtörölgeti a kulturáltan kérdést feltevő és aggodalmat kifejező katolikus olvasóit, és tovább írja-e a félreértett Ferenc pápa mítoszát? Az "átimádkozott megkülönböztetés" nem végződhet cenzúrában vagy mítoszokban, csakis az igazságról folytatott toleráns párbeszédben - ha ez nem így lesz, akkor csak az bizonyosodik be, hogy nem volt se ima, se megkülönböztetés.

2016. augusztus 16., kedd

Hány gyereket terveztek? (Pro Christo blogról)

A TCST erkölcsösségével kapcsolatban nemrég összefoglaltam a tanítóhivatali megnyilatkozásokat. Most egy "katolikus feleség és anya gondolatait" szeretném veletek megosztani ebben a témában a Pro Christo blogról! Már csak azért is, mert mi, férfiak, ha eláruljuk magunkról, hogy nem kettő vagy három gyereket tervezünk, hanem mondjuk hatot, vagy esetleg nem is tervezünk, mert Istenre bízzuk a döntést, általában megkapjuk, hogy a feleségünk, szegény, vajon mit szól ehhez. Gondolom, az van ennek az aggodalomnak a háttérében, hogy egy férfi könnyen beszél, nem neki kell megszülnie a gyerekeket, és nem neki kell lemondania a karrierről stb... 

Elfogadom, és egyetértek: az ilyesmit mindenki inkább beszélje meg először a feleségével! De addig is bátorításul, fiúknak és lányoknak egyaránt, olvassátok el egy fiatal asszonynak a tanúságtételét a gyermekvállalásról! (Az teljes változat itt olvasható)
Hány gyereket terveztek? 
Régebben azt szoktam mondani, hogy legalább négyet. De rájöttem, hogy ez egy hazugság. Ugyanis nem tervezzük a gyerekeinket. Isten tervezi őket, mi pedig elfogadjuk az Ő tervét. Szóval ha valaki megkérdezi, hány gyereket tervezünk (pontosabban hány gyereket tervezünk még, mert már van), azt kéne mondanom, egyet sem, de az meg félreérthető, mintha nem szeretnénk már többet.

Az a furcsa helyzet állt elő, hogy egy olyan világban élünk, ahol érthetetlen a felfogásunk, de sokszor még katolikus körökben is. Ugyanis nekünk, katolikusoknak itt van a tcst (természetes családtervezés), így én is nyugodtan rávághatnám, hogy ennyit vagy annyit, és ennyi vagy annyi évenként. Csakhogy a tcst-t nem erre találták ki. 
...
A tcst nem elengedhetetlen katolikus dolog. A tcst nem arra van, hogy te is „felelős" ember legyél, aki „nem szaporodik, mint a nyulak", és így megkíméli magát a lesajnáló tekintetektől. A tcst vészfék, amit indokkal szabad csak meghúzni, és nagyon szomorú, ha meg kell húzni.

Egészen megdöbbentő a számomra, hogy a katolikus családos élet elengedhetetlen részeként festik le sokan a tcst-t, és már-már bűnként mutatják be, ha valaki nem használja, mert az „felelőtlenség". Szélsőséges eseteket hoznak elő (mint pl. Ferenc pápa és a nyolc császáros nő), amikor valóban meg lehetne húzni azt a vészféket. Nade ezek kivételek, pont azok a kivételek, amikre a tcst megengedett!
...
A gyermekvállalással kapcsolatban azt gondolom, hogy Isten sokkal jobban tudja, mire vagyunk képesek és mit engedhetünk meg magunknak, mint mi. Lehet, hogy gyengének tartjuk magunkat a nagycsaládhoz, de Ő nem így látja.

...
Annyira csodálatos a görcsölés helyett igent mondani Isten tervére, merni hallgatni mindarra a sugalmazásra, amit Ő a szívünkbe ültetett. Olyan csodálatos látnom a saját életemben is, hogy Isten mennyivel többet néz ki belőlem, mint a környezetem vagy akár én magam, és mennyi mindent rám bíz, és hogy formál erős nővé, egy család szívévé.
Olvassátok el az egészet!

2016. augusztus 13., szombat

Nem attól lesz valaki jó katolikus, hogy...

Tipikus és mindennapi fordulattá vált sajnos, és nem csak liberális katolikus körökben, hanem már a katolikus főáramban is, hogy "valaki nem attól lesz jó katolikus, hogy minden szabályt betart".

Ez persze hazugság - mely egyenesen a pokolból jön és oda is vezet - mert természetesen egy jó katolikus elengedhetetlen ismérve, hogy teljes erejéből igyekszik betartani az isteni parancsokat, kivétel nélkül, és ugyanígy az Egyház törvényeit is. Mutasson valaki egy szentet, aki ezt nem így gondolta!

A liberális-főáramú véleményformáló persze arra is gondolhat, hogy valaki nem csak attól válik jó katolikussá, vagy nem válik automatikusan jó katolikussá csak azért,  mert betartja a parancsokat - és ebben igaza is lenne, ha a csak szócska ott lenne. Ám ezt a "csak" szócskát általában kihagyják épp azért, mert elveszi az ütőkártya jellegét a megjegyzésnek, és akkor a végén még folytatódik a párbeszéd, és meg lehet részleteiben vitatni, hogy a törvényeket fontos betartani sok egyéb fontos dolog mellett, mint például a szegények és a rászorulók segítése. A végén még kiderül, hogy több dolog is fontos egyszerre, köztük a törvények is (melyek egyébként magukban foglalják a szeretet cselekedeteire vonatkozó parancsokat is). Ám ez nem derülhet ki, a liberálisok a törvények fontosságáról nem akarnak párbeszédet, ütőkártya szólamokat akarnak, ami után a törvényeket szerető, betartó, propagáló fél erkölcsi hullaként kiesik a további diskurzusból, mintha a törvények éltetése bizonyíték lenne a szeretetlenségére és a szegény rászorulók iránti utálatára.

A helyzet az, hogy jó katolikusnak lenni komplex dolog, ugyanis jó katolikusnak lenni nem más, mint életszentségre törekedni - teljes igazságra és teljes szeretetre -, ami épp annyira bonyolult, mint az élet maga. Feltéve, hogy részleteiben, és konkrét helyzetekre vonatkozóan nézzük a dolgot. Lehet egyszerűnek is nevezni ugyanezt összességében, "szeress, és tégy, amit akarsz" - mondta egy szent, de ez is ugyanazt jelenti végső soron: mindent rendelj alá a szeretetnek, és akkor, amit csak tenni akarsz, majd mind jó lesz. Például, ha szereted Istent és érted a kinyilatkoztatását, akkor minden törvényét, és az ő Egyházának is összes törvényét vágyakozva be fogod tartani, mert érted és érzed, hogy ez a szeretet útja. Ha viszont nem akarod betartani a törvényeket, akkor az a szeretetednek a hiányát jelzi - ez a helyzet legtöbbünkkel, csak a liberálisok másoknak is kötelező törvénnyé magasztalják törvénytelenségüket, míg a sima katolikusok meggyónják ugyanazt.    

Javasolnék valamit azoknak, akik valóban a jó katolikus életre próbálnak rávezetni másokat! Mi lenne, ha az unalmas törvény-bigott katolikusokat szidó szólam helyett, ami nem mellesleg elárulja a beszélő liberális hajlamait, azzal a triviális igazsággal sokkolná valaki a hallgatóságát, hogy "nem attól lesznek jó katolikusok, hogy segítenek a szegényeken és törődnek a rászorulókkal, vagy akármilyen szeretetteljesen is viselkednek családjukkal". Ez aztán felkeltené az unatkozó hívek figyelmét!

A szónok/író utána kitérhetne arra, hogy nem "csak" az emberi szeretet és a törődés másokkal fontos a keresztény életben, hiszen nem humanisták vagyunk. Micsoda revelációként hatna ez a szószékről, vagy egy-egy nevesebb katolikus újságíró tollából: nem humanisták vagyunk, hanem keresztények! Majd folytathatná azzal, hogy felvázolja az életszentség komplexitását és egyszerűségét is, mindig kitérve az emberszeretet gyakorlására, és az Isten szeretetére is, mely többek között a törvények engedelmes betartásával gyakorolható.

2016. augusztus 10., szerda

Katolikus diáktábor - és a szentmise

Egy kedves olvasó a következő aggasztó beszámolót osztotta meg velem. Az ember azt kívánja, bárcsak egyedi esetnek vélhetnénk az ilyesmit, de mind tudjuk, hogy az alábbi történések sajnos tükrözik a kortárs katolikusok hitismereti szintjét úgy általánosságban is - hittanítókat is beleértve. A történet annyiban lett átírva általam, hogy ne lehessen konkrét személyekre következtetni belőle.
Kedves Miklós! 
A múlt héten kísérőként vettem részt egy táborban katolikus gimnázium diákjaival, és megdöbbentő dolgot tapasztaltam. Ezt szeretném Veled megosztani. Szombaton megkérdeztem a túravezetőt (aki hittan szakos tanár is), hogy vasárnap hova megyünk misére. Közölte, hogy "Sehova, majd mi misézünk.". Tekintve, hogy pap nem volt köztünk, ezt nem tudtam hova tenni, tehát rákérdeztem. Azt mondta, az a terv, hogy majd beszélgetünk, imádkozunk, és ezzel szenteljük meg az Úr napját, elvégre a Tízparancsolatban csak ennyi van, az nincs benne, hogy el kell menni misére.  
Erre mondtam, hogy az Egyház öt parancsában viszont benne van. (Ha már a törvénnyel keres kibúvót, akkor én is a törvénnyel indokolom meg.) Ez meglepetés volt számára, úgyhogy meg kellett keresnem, és felolvasnom neki. Erre azt mondta, hogy ha én emiatt el akarok menni misére, akkor bigott vagyok. Ezt válaszra sem méltattam. Jeleztem neki, hogy furcsának találom, hogy katolikusként nekem kell magyarázkodnom, hogy miért lenne fontos vasárnap misére menni. Erre azt válaszolta, hogy nem attól lesz valaki katolikus, az Egyházhoz tartozó, hogy vasárnap elmegy misére. És különben is, többet ér egy jó beszélgetés, mint az, hogy a pap a templomban fideszezik. "Valóban - mondtam -, de tudtommal a szentmise lényege nem a prédikáció, hanem az Eucharisztia." Ezzel nem értett egyet, mondván, "vendégségbe se a lakoma miatt megyünk, hanem a társaság miatt, és ha már együtt vagyunk, akkor lakomázunk" 
Ekkor láttam, hogy nem most fogom bepótolni neki azt, ami az elsőáldozásra való felkészítésnél, vagy legkésőbb a hitoktatói képzésnél kimaradt, mert ekkor már olyan indulatosan beszélt hozzám, mintha az anyját szidtam volna, és már én kezdtem magam rosszul érezni. 
Többek között még arról is beszélt, hogy a szentmisén való részvétel is csak olyan, mint a böjt, hogy utazókra nem vonatkozik. (CIC 1248. szerint akkor lehet a szentmisét kihagyni, ha "Ha szent szolgálatot teljesítő személy hiányában vagy más súlyos okból lehetetlenné válik az eucharisztikus ünneplésben való részvétel". Véleményem szerint nem lett volna lehetetlen a túrán, ha erről előre gondoskodik, sőt, így is el lehetett volna intézni.) Mindenesetre véleménye szerint túl nagy erőfeszítést követelt volna, hogy misén vegyünk részt. (Eszembe jutottak azok a papok, akiket gulágba hurcoltak, és mégis megoldották, hogy tudjanak valahogy misézni...)  
Végül annyi volt a "misézés" (végig így hivatkozott rá: "na, gyertek, misézzünk"), hogy mindenki elmondta a kedvenc bibliai idézetét, és azt, hogy miért fontos neki. 
Nem is az döbbentett meg igazán, hogy kihagytuk a misét, hanem az, hogy nekem kellett magyarázkodnom, plusz a sok sületlenség, amit összehordott. Ha ekkora a sötétség egy gimnázium hitoktatója fejében, akkor mi lehet egy egyszerű hívőében?
A hittantanár nem tudja, vagy rosszabb esetben tudatosan elveti az örök élet orvosságát. Valóban nem a prédikáció a legfontosabb a szentmisében! Hogyan is lehetne, mikor a prédikáció is a golgotai áldozatra kell, hogy mutasson, és annak számunkra is jelenvaló, magunkhoz vehető gyümölcsére: az Eucharisztiára, melyben Jézus Krisztus teljes embersége és istensége jelen van, és melyre ő azt mondta "Ez az én testem, mely értetek adatik".   

Sokan - köztük katolikusok is - nem hiszik, hogy a Egyház istentiszteletének, a szentmisének a középpontjában az eucharisztikus áldozat áll, nem pedig a prédikáció, vagy a közösségi együttlét. Azt mondják, "hol van ez leírva?" Lásd alább a katekizmust! A jó szándékúak ezen elgondolkodnak, és igyekszenek imádkozva feldolgozni a kultúra-ellenes igazságot. Néhányan viszont a kényelmetlen érzésüket tagadással, az Egyház tekintélyének további elvitatásával, vagy az katolikus tanításra rámutató személy sértegetésével vezetik le. Értük, azt gondolom, imádkozni kell, és remélni, hogy az önérzetük későbbi elmélkedéseik során nem áll majd a megtérés útjába. 

A lakoma, vagy szeretet lakoma kifejezések, melyek bizonyos értelemben helyesen írják le az Eucharisztiát, más esetekben félrevezetőek lehetnek. A protestantizmustól áthatott kortárs katolikus légkörben, ahol a lakoma jelleg az Eucharisztia többi jellemzője ellenében van kijátszva, a katolikusok jól teszik, ha orvosságként gondolnak elsősorban az Eucharisztiára. Egy lakomára lehet, hogy a társaságért megy az ember, és mellesleg lakomázik is, de az orvoshoz az orvosságért megy az ember, és mellesleg beszélget. A vasárnapi misekötelezettséggel kapcsolatban egyértelműen az utóbbi, az orvosság hasonlat esik egybe a Katolikus Egyház tanításával.
Katekizmus 1405: E nagy reménységnek, tudniillik az új égnek és az új földnek -- melyekben igazságosság lakik -- nincs biztosabb záloga, sem nyilvánvalóbb pecsétje, mint az Eucharisztia. Valójában valahányszor e misztériumot ünnepeljük, "megváltásunk műve valósul meg", [252] és mi "egy kenyeret (...) (törünk meg), mely a halhatatlanság orvossága, ellenméreg, hogy meg ne haljunk, hanem mindig éljünk Jézus Krisztusban".

2016. augusztus 4., csütörtök

Gégény aztán tudja, ki számít katolikusnak!

Gégény István SZEMLélek blogján védelmére kel Ferenc pápának az Ifjúsági Világtalálkozóról hazafelé adott interjújával kapcsolatban, ahol a Szentatya a Hamel atyát ért iszlamista terror merénylet kapcsán azt mondta tulajdonképpen, hogy vannak katolikus erőszaktevők is, pl. anyósgyilkosok, sőt szavakkal is lehet ölni, például a fundamentalista katolikusok. Ez természetesen az értelmes kategóriák értelmetlen összemosása, még ha a pápa mondja is, amiről a véleményemet én itt írtam le.

Gégény ahelyett, hogy kontextust adna a pápa szavainak, hogy esetleg hogyan lehetne mégis jól érteni, amit mondott, azzal védi Ferenc pápát, hogy ő közvetlen, és a véleményét, amit előre nem gondol át, és újságíróknak mond el, mint a Katolikus Egyház feje, baráti, szinte privát csevejként kéne értelmeznünk, amiben az ember, még ha pápa is nem mindig fogalmaz igényesen. Ez még nem volna nagy baj, mert lehet vitatkozni arról, hogy az egész világ hülye-e, vagy esetleg Ferenc pápa mondott rossz dolgokat - de Gégény ennél tovább megy.

A SZEMlélek blogon megjelentetett írásában, Gégény kijelenti, hogy akik a pápát támadják, nem is katolikusok:
Nyíltan támadni, mocskolni a pápát, a lemondását követelni - ide most számos kacifántos szót tudnék írni, ám a legegyszerűbb határozottan kijelenteni: aki ilyet tesz, nem katolikus. Lehet papírja róla, hogy de, az, járhat akármennyit templomba, betarthat mindenféle szabályokat...
Megjegyzem, én úgy érzem, nem kvalifikálom magam a blogom alapján a "nem katolikus" kategóriába Gégény mércéje szerint sem, de mégis hadd mondjak néhány dolgot arról, hogy mi a baj Gégény kirohanásával.

Először is, eleve nem jó ítélkezni minden alap nélkül, és ítélkezni az ítélkezés fölött minden alap nélkül pedig egy rossz bal-liberális játék, amihez katolikusoknak nem kéne folyamodniuk. Gégény nem is igyekszik cáfolni a pápakritikusok gondolatmenetét, nem is azt mondja, hogy "srácok, van benne valami, de udvariasabban!", hanem egyszerűen kijelenti, hogy ők nem katolikusok, pusztán azért, mert ítélkeznek - történetesen a pápa fölött. Ám az ilyesmi nem tesz senkit "nem katolikussá". Még ha kiközösítés is járna az igazságtalan pápakritikáért, a kiközösítettek továbbra is az egyház tagjai maradnának pl. misére járási kötelezettséggel, stb. Ráadásul azt bizonygatni, hogy márpedig ti, és ti nem vagytok katolikusok... azt hittem ezt csak az ultra konzervatívok és a fundamentalisták szokták...

Másodszor, Gégény szemében az illetlen pápakritika (amit én sem szeretnék megvédeni) úgy látszik nagyobb bűn, mint az anyós- és barátnőgyilkosság. Legalábbis a pápa a gyilkosokról, mint katolikusokról beszélt... Gégény pedig a pápakritikusokat még csak a gyilkosoknak is kijáró katolikus jelzővel sem illetné, annyira... rossz bűn a pápakritika. (István, hallgass Ferenc pápa jó szívére, és ne vitasd el a pápakritikusok katolikusságát, még ha udvariatlanok is, vagy botrányt is okoznak, mondd rájuk inkább, hogy "rossz katolikusok", Jézus minden bűnt kész megbocsátani, az Irgalmasság éve van!)

Harmadszor, nem szabad a "nem katolikus" kifejezést szitokszóként használni, vagy mit gondoljanak magukról szegény protestánsok, például akik a SZEMlelek blogra is szoktak írni... A legjobb, ha a katolikus és keresztény szavaink megmaradnak leíró szavaknak.

Végül, mit is ír le a "katolikus" kifejezés? A Katolikus Egyház Kompendiuma alapján ezt:
168. Ki tartozik a Katolikus Egyházhoz?
(Katekizmusban 836-838)
Minden ember különféle módokon hozzátartozik Isten népének katolikus egységéhez, vagy arra van rendelve. Teljesen a katolikus Egyház tagjává válik az, aki Krisztus Szentlelkét birtokolva a hitvallás, a szentségek, az egyházkormányzat és a közösség kötelékeivel egyesül vele. A megkereszteltek, akik nem valósítják meg teljesen ezt a katolikus egységet, bizonyos, jóllehet nem teljes közösségben vannak a katolikus Egyházzal.
Vagyis Gégénynek nincs igaza abban, hogy akár a legigaztalanabb pápakritika szerzője is ne volna katolikus pusztán a kritikája miatt, még ha kripto-szedevakantista is az illető. Hangzatos volt a kirohanás, de mégis hamis marad az állítás, hogy ki nem számít katolikusnak. A pápával és más bűnös emberekkel szemben is maradjunk irgalmasok és igazságosak!

2016. augusztus 3., szerda

Alkohol. Cigi. Gyorshajtás. Meg kell-e gyónni?

KÉRDÉS: Az italozás kulturálisan elfogadott, a dohányzás egyre kevésbé. De ezek rosszak? Abszolút tilosak-e, illetve hol a mérték? Meg kell-e gyónni? És mi van más mértéktelenségekkel, mint például a gyorshajtás? 


VÁLASZ: A Katolikus Egyház Katekizmusa nem helyettesíteni kívánja az emberek lelkiismeretét, hanem formálni azt; szempontokat ad, de minden olyan dologban, ami nem önmagában és minden körülmények között erkölcstelen nem egyértelmű tiltást fogalmaz meg. A mértékletesség sok mindennek a mércéje! :)


KEK 2290: A mérsékletesség erénye arra indít, hogy kerüljünk minden túlzást az evésben-ivásban, az alkohol, a cigaretta és a gyógyszerek fogyasztásában. Súlyosan vétkeznek, akik ittas állapotban vagy a gyorsaság mértéktelen élvezetétől indítva mások vagy saját biztonságukat veszélyeztetik az utakon, a tengeren vagy a levegőben.

2016. augusztus 2., kedd

Katolikus terrorista vagyok - a pápám szerint

Amikor Ferenc pápát a Jaques Hamel atyát ért iszlamista terrorról kérdezik egy intejúban, akkor ő az iszlám védelmére kel, mintha bárki is azt állította volna, hogy minden muzulmán terrorista. (Csúsztatás 1:a kérdés kiforgatása, szegény riporter!). 

Majd katolikus erőszak címszó alatt megkeresztelt anyós- és barátnőgyilkosokról beszél, és őket állítja párhuzamba a Hamel atya vesztét okozó kereszténygyűlölő gyilkosokkal. Vagyis a vallási terrorizmus fogalmát a pápa kiterjeszti mindenkire, aki vallásos és öl. (Csúsztatás 2: a terrorizmus fogalmának értelmetlen kiterjesztése).

Majd a gyilkosság fogalmát terjeszti ki azokra is, akik szavakkal "gyilkolnak". Kénytelen, hiszen katolikusok vallási indíttatásból nem gyilkolnak manapság, így be kell érnie azzal, hogy katolikusok vallási indíttatásból mondanak olyan dolgokat, amik másoknak rosszul is eshetnek. Erre azt mondja, hogy épp olyan rossz, mint a lefejezés. (Csúsztatás 3: a gyilkosság fogalmának teljesen abszurd és kegyeletsértően vicces kitágítása, mert közben valódi emberek fizikailag meghalnak konkrét terrorizmusban).

Azt is elmondja a Szentatya, hogy kik gyilkolnak szavakkal: a katolikus fundamentalisták. Egy másik interjúban Ferenc pápa fundamentalistaként beszél a kritikusairól, akik ellenzik a szinódusi vívmányait és az Amoris Laetitiát. (Itt nincs csúsztatás, csak éppen a fundamentalista szó eleve nem jelent semmit jól meghatározottat, így ezt nem kell mesterségesen kitágítani).

TEHÁT: 
Én a szinódusoknak és az Amoris Laetitia kritikusa vagyok, mert azok tévedéseket fogalmaztak meg. (Fundamentalista: kipipálva).
A szavaimmal feltehetően megsértek másokat, amikor fenntartom, hogy az újraházasodás házasságtörés, ami a szinódus után is bűn, tehát gyilkos vagyok (Gyilkos: kipipálva).
Ha emberek sértőnek vélnek, az épp olyan rossz, mintha lefejezném őket. (Terrorista: kipipálva).
Mivel katolikusnak vagyok keresztelve, ezért katolikus terrorista vagyok. 

Mindez sajnos logikus, legalább annyira, mint maga az interjú.

2016. augusztus 1., hétfő

Elég a pacifizmusból és polkorrektből! - Ezt tanítja az Egyház terrorizmus elleni fegyveres harcról

Íme a Katolikus Egyház Katekizmusában található tanítás a jogos önvédelemről, a fegyverek alkalmazhatóságáról, és a halálbüntetésről. Az olyan katolikus pásztorok, akik véleményeikben elmulasztják ennek az árnyalt és kipróbált erkölcsi tanításnak megfelelően felvázolni a katolikusok jó lelkiismerettel vállalható lehetőségeit az önvédelemre, félrevezetik a rájuk bízottakat.

A TÖRVÉNYES ÖNVÉDELEM 

2263 A személyek és társadalmak törvényes önvédelme nem jelent kivételt az ártatlanok megölésének, a szándékos emberölésnek tilalma alól. "Amikor valaki önmagát védi, a tettből két következmény származhat: az egyik a saját életének megőrzése, a másik a támadó megölése." "Semmi nem tiltja, hogy egy cselekedetnek két hatása legyen, melyek közül csak az egyik szándékolt, a másik szándékon kívüli."

2264 Az önmagunk iránti szeretet az erkölcsiség alapvető principiuma marad. Törvényes tehát, hogy a saját élet megőrzéséhez való jogot érvényesítsék. Aki a saját életét védi, nem követi el az emberölés vétkét, még ha arra kényszerül is, hogy támadójára halálos csapást mérjen:
Ha valaki a saját élete megvédésére nagyobb erőt alkalmaz, mint szükséges, a tette nem megengedett. Ha azonban mértékkel veri vissza az erőszakot, a védekezés megengedett (...). Nem szükséges az üdvösséghez, hogy az ember elmulassza az arányos védekezést azért, hogy elkerülje a másik megölését: mert a saját életére jobban kell vigyáznia, mint a másikéra.

2265 A törvényes önvédelem nemcsak jog, hanem súlyos kötelezettség is lehet azok számára, akiknek mások életét kell védeniük. A közjó védelme megköveteli, hogy a jogtalan támadót ártalmatlanná tegyék. Ezen a jogcímen a közhatalom törvényes birtokosainak joga van a fegyver használatára is, hogy a gondjaikra bízott polgári közösség jogtalan támadóit visszaverjék.

2266 A közjó védelme követelményének megfelel az állam erőfeszítése annak érdekében, hogy az emberi jogokat és a polgári együttélés alapvető szabályait sértő magatartásformák terjedését megfékezze. A törvényes közhatalomnak joga és kötelessége a vétség súlyosságával arányos büntetés kiszabása. A büntetésnek elsősorban a bűn által okozott rendzavarás helyreállítása a célja. Amikor a büntetést a vétkes önként elfogadja, a büntetés engesztelő értelmet is nyer. A büntetés azonfelül, hogy védi a közrendet és óvja a személyek biztonságát, gyógyító célzatú is: amennyire lehetséges, hozzá kell járulnia a vétkes megjavulásához.

2267 Az Egyház hagyományos tanítása -- a tettes kilétének és felelősségének teljes bizonyítását föltételezve -- nem zárja ki a halálbüntetéshez folyamodást olyan esetekben, amikor ez az egyetlen járható út az emberek életének hatékony megvédésére a jogtalan támadóval szemben.
Ha pedig a vérontás nélküli eszközök elegendők a támadó elleni védekezésre és a személyek biztonságának megőrzésére, a hatalom ezekre az eszközökre korlátozódjék, mert ezek jobban megfelelnek a közjó konkrét javainak és inkább összhangban állnak az emberi személy méltóságával.
Napjainkban ugyanis, mivel az állam olyan lehetőségekkel rendelkezik, melyekkel hatékonyan tudja büntetni a bűntényt, ártalmatlanná téve elkövetőjét, anélkül, hogy véglegesen megfosztaná a jobbulás lehetőségétől, a tettes kivégzésének szükséges volta "immár nagyon ritka, ha egyáltalán előfordul".