2016. november 24., csütörtök

A négy bíboros levele (a teljes szöveg magyar fordítása)

NYÍLT LEVÉLBEN KÉRI A PÁPÁT NÉGY BÍBOROS, HOGY TISZTÁZZA AZ AMORIS LAETITIA TANÍTÁSÁT
2016. november 14.

 A római katolikus Anyaszentegyház négy bíborosa – Walter Brandmüller, Raymond Burke, Carlo Caffarra és Joachim Meisner – nyilvánosságra hozta azt a levelet, melyet Ferenc pápának írt, hogy tisztázzon öt vitatott kérdést az Amoris Laetitia kezdetű apostoli buzdítás tanításával kapcsolatban.
A levél 2016. szeptember 19-én kelt. A bíborosok azután hozták nyilvánosságra, hogy nem kaptak választ Ferenc pápától. A levél és a vitatott kérdések teljes szövegét alább közöljük. (A szöveget elsőként Edward Pentin és Sandro Magister jelentette meg. A magyar fordítást Sallai Gábornak köszönhetjük.)
A tisztázás igénye: Az „Amoris Laetitiában” található kétértelműségek eloszlatására irányuló kérés
1.     Előszó
A négy bíborost mély lelkipásztori aggodalom indította arra, hogy elküldje a levelet Őszentségének, Ferenc pápának.
A hívek körében súlyos elbizonytalanodást és nagyfokú zavarodottságot figyeltünk meg olyan kérdések tekintetében, amelyek rendkívül fontosak az Egyház életében. Azt is láttuk, hogy az Amoris Laetitia 8. fejezetét még a püspöki kollégiumon belül is eltérően értelmezik.
Az Egyház nagyszerű hagyománya arra tanít, hogy az ilyen helyzetekben a Szentatya segítségével keressük a kiutat, ezért arra kérjük az Apostoli Szentszéket, hogy tisztázza azokat a kérdéseket, amelyek elbizonytalanodásra és zavarodottságra adnak okot.
Az igazságosság és a felebaráti szeretet miatt szántuk el magunkat a cselekvésre.
Az igazságosság miatt, hiszen kezdeményezésünkkel amellett teszünk tanúságot, hogy a péteri szolgálat az egység szolgálata, és hogy Péternek, a pápának az a feladata, hogy megerősítse hitükben a híveket.
A felebaráti szeretet miatt, hiszen segíteni kívánunk a Pápának abban, hogy elejét vegye annak, hogy az Egyházban megoszlás és ellentét üsse fel a fejét, és arra kérjük, hogy oszlasson el minden kétértelműséget.
További sajátos feladatot is teljesítettünk. Az Egyházi Törvénykönyv (349. kánon) kimondja, hogy a bíborosok – együtt és egyenként egyaránt – kötelesek támogatni a Pápát az egyetemes Egyház szolgálatában.
A Szentatya úgy döntött, hogy nem válaszol. Szuverén döntését úgy értelmeztük, hogy arra hív, hogy – higgadtan és tiszteletteljes módon – tovább folytassuk a gondolkodást és a vitát.
Ily módon Isten egész népét tájékoztatjuk kezdeményezésünkről, és a teljes dokumentációt rendelkezésükre bocsátjuk.
Reméljük, hogy senki sem a „progresszív/konzervatív” paradigma szerint fogja értelmezni a kérdést, ezzel ugyanis teljesen elvétené az igazságot. A lelkek valódi java és az Egyház legfőbb törvénye iránti mély aggodalom, nem pedig egyházpolitikai ambíció vezet minket.
Reméljük, hogy senki sem fog igazságtalan módon a Szentatya ellenfeleinek tekinteni minket, olyan embereknek, akikből hiányzik az irgalom. Éppen az a mély, kollegiális szeretet indít cselekvésre, amelyet a Pápa iránt érzünk, valamint a hívek java iránti buzgó törődés.
Walter Brandmüller bíboros
Raymond L. Burke bíboros
Carlo Caffarra bíboros
Joachim Meisner bíboros




2.     A négy bíboros levele a Pápának
Őszentsége, Ferenc pápa részére
és Őeminenciája, Gerhard L. Müller bíboros figyelmébe

Szentséges Atya!
Az Amoris Laetitia kezdetű apostoli buzdítás megjelenését követően egyes teológusok és tudósok eltérő, sőt egymást kizáró értelmezéseket fogalmaztak meg, mindenekelőtt a 8. fejezettel kapcsolatban. Minthogy ennek a vitának a tömegtájékoztatási eszközök is teret adtak, sok hívő lelkében a bizonytalanság és a zavarodottság lett úrrá, és immár nem tudják, mihez is tartsák magukat.
Ezért a társadalom különböző rétegeiből sok hívő kérdezte tőlünk, alulírottaktól, de sok püspöktől és paptól is, miként kell helyesen értelmezni az apostoli buzdítás 8. fejezetét.
Minthogy tehát lelkipásztori felelősségünk lelkiismeretünkben kötelez minket, továbbá vágyunk arra, hogy a Szentséged által olyannyira szorgalmazott püspöki kollegialitást mind jobban megvalósítsuk, mélységes tisztelettel arra kérjük Szentséges Atyánkat mint a hit legfőbb tanítóját – akit a Feltámadott arra hívott, hogy erősítse meg testvéreit a hitben –, oszlassa el a kétségeket, derítsen világosságot, és nagylelkűen tisztázza a vitás kérdéseket, melyeket jelen levelünkhöz mellékelünk.
Szentséged áldását kérve ígérjük,  hogy imádságainkban szüntelenül megemlékezünk Önről.
Walter Brandmüller bíboros
Raymond L. Burke bíboros
Carlo Caffarra bíboros
Joachim Meisner bíboros

Róma, 2016. szeptember 19.



3. A „vitás kérdések”
Azt kérdezzük, hogy az Amoris Laetitia 300-305. pontja szerint immár lehetséges-e a kiengesztelődés szentségében feloldozást adni és a szentáldozáshoz engedni azt a személyt, aki érvényes házassági köteléke dacára házastárs módjára (more uxorio) együtt él egy másik személlyel anélkül, hogy teljesítené a Familiaris Consortio 84. pontjában meghatározott, majd a Reconciliatio et Paenitentia 34. pontjában és a Sacramentum Caritatis 29. pontjában megerősített feltételeket. Vajon az Amoris Laetitia kezdetű buzdítás 351. lábjegyzetében (305. pont) található „bizonyos esetekben” kifejezés azokra az elváltakra vonatkozik, akik új kapcsolatban élnek házastársak módjára (more uxorio)?
Vajon az Amoris Laetitia kezdetű, szinódus utáni apostoli buzdítás (vö. 304. pont) megjelenése után többé nem tekinthetjük érvényesnek Szent II. János Pál tanítását, melyet a Szentírás és az Egyház hagyománya alapján a Veritatis Splendor kezdetű enciklikájának 79. pontjában fogalmaz meg, mikor olyan abszolút erkölcsi normák létezéséről beszél, amelyek tiltják azokat a cselekedeteket, amelyek bensőleg – vagyis lényegük, azaz tárgyuk szerint, függetlenül a cselekvő szándékától és körülményeitől mindig – rosszak?
Az Amoris Laetitia (301. pont) közzététele után továbbra is állíthatjuk-e, hogy az a személy, aki szokásszerűen az Isten törvényében kinyilatkoztatott parancsolatokkal – például a házasságtörést tiltó parancsolatával (vö. Mt 19,3-9) – ellentétesen él, a szokásszerű súlyos bűn objektív helyzetében találja magát (vö. a Törvényszövegek Pápai Tanácsának 2000. június 24-i nyilatkozata)?
Az Amoris Laetitia 302. pontjában szereplő kijelentések „az erkölcsi felelősséget csökkentő körülményekről” semmissé teszik-e mindazt, amit Szent II. János Pál a Szentírás és az Egyház hagyománya alapján a Veritatis Splendor kezdetű enciklikájának 81. pontjában tanít, miszerint „a tárgya miatt bensőleg rossz cselekedetet a körülmények vagy a szándék soha nem tehet »szubjektíve« jó cselekedetté vagy védhető választássá”?
Vajon az Amoris Laetitia 303. pontja semmissé teszi-e mindazt, amit Szent II. János Pál a Szentírás és az Egyház hagyománya alapján a Veritatis Splendor kezdetű enciklika 56. pontjában tanít, mikor kizárja a lelkiismeret szerepének kreatív értelmezését, és hangsúlyozza, hogy a lelkiismeret soha nem adhat felmentést az abszolút erkölcsi normák alól, melyek a tárgyuk miatt önmagukban mindig rossznak minősülő cselekedeteket tiltják?

4. A négy bíboros magyarázó jegyzete
TÁGABB ÖSSZEFÜGGÉS
Az úgynevezett „Dubia” olyan vitás kérdéseket jelent, amelyeket abból a célból terjesztenek hivatalosan a Pápa és a Hittani Kongregáció elé, hogy tisztázzák a hit igazságaival és gyakorlatával kapcsolatban felmerülő kételyeket.
Az effajta kérdések sajátossága az, hogy olyan módon fogalmazzák meg őket, hogy csak „igen”-nel vagy „nem”-mel lehet válaszolni rájuk, teológiai indoklást nem igényelnek. Az Apostoli Szentszék ily módon történő megszólítása ősrégi gyakorlat, nem a mi találmányunk.
Nézzük meg, miről is van szó.
A családban megélt szeretet öröméről szóló Amoris Laetitia kezdetű, szinódus utáni apostoli buzdítás megjelenése után vita bontakozott ki, különösen a nyolcadik fejezettel kapcsolatban. Az eltérő értelmezések mindenekelőtt a 300-305. pontot érintik.
Sokak – püspökök, papok, hívek – szerint ezek a pontok arra utalnak, sőt kifejezetten azt tanítják, hogy megváltozott az Egyház fegyelmi rendje azokkal az elváltakkal kapcsolatban, akik új élettársi viszonyt létesítenek, mások pedig – jóllehet maguk is elismerik a vonatkozó részek homályos voltát, sőt kétértelműségét – úgy érvelnek, hogy ezek a szövegek a Tanítóhivatal korábbi megnyilatkozásaival összhangban is olvashatók, és nem jelentik azt, hogy az Egyház gyakorlata és tanítása megváltozott volna.
A hívek iránti lelkipásztori aggodalomtól indíttatva négy bíboros levelet küldött a Szentatyának, melyben a tisztázás reményében megfogalmazták a vitás kérdéseket, hiszen a kétség és a bizonytalanság mindig rendkívül káros hatással van a lelkipásztori szolgálatra.
Az Amoris Laetitia értelmezői azért jutnak más-más következtetésre, mert a keresztény erkölcsi életről is más-más nézetet vallanak. Az apostoli buzdítás helyes értelmezésekor tehát nem pusztán az a kérdés, hogy a szentségekhez lehet-e engedni bizonyos körülmények között az elvált újraházasodottakat.
A dokumentum értelmezése mögött a keresztény életvitelről alkotott két ellentétes felfogás húzódik.
Míg tehát az első vitás kérdés az elvált és polgári házasságot kötött személyekre vonatkozó gyakorlati kérdésre vonatkozik, a másik négy kérdés a keresztény élet alapvető kérdéseit érinti.

A KÉRDÉSEK
1. számú vitás kérdés:
Azt kérdezzük, hogy az Amoris Laetitia 300-305. pontja szerint immár lehetséges-e a kiengesztelődés szentségében feloldozást adni és a szentáldozáshoz engedni azt a személyt, aki érvényes házassági köteléke dacára házastárs módjára (more uxorio) együtt él egy másik személlyel anélkül, hogy teljesítené a Familiaris Consortio 84. pontjában meghatározott, majd a Reconciliatio et Paenitentia 34. pontjában és a Sacramentum Caritatis 29. pontjában megerősített feltételeket. Vajon az Amoris Laetitia kezdetű buzdítás 351. lábjegyzetében (305. pont) található „bizonyos esetekben” kifejezés azokra az elváltakra vonatkozik, akik új kapcsolatban élnek házastársak módjára (more uxorio)?
Az 1. kérdés mindenekelőtt az Amoris Laetitia 305. pontjára és a 351. lábjegyzetre vonatkozik. Míg a 351. lábjegyzet szól a kiengesztelődés szentségéről és a szentáldozásról, az elvált újraházasodottakról nem beszél ebben az összefüggésben, és a főszöveg sem utal rájuk.
II. János Pál pápa Familiaris Consortio kezdetű apostoli buzdításának 84. pontja már foglalkozott az elvált újraházasodottak szentségekhez való engedésének a lehetőségével, melyet három feltételhez köt:
1.   Az érintettek nem válhatnak külön anélkül, hogy ezzel újabb igazságtalanságot ne követnének el (például a gyermekeik felnevelésért viselt felelősségük miatt);
2.     Vállalják, hogy helyzetük igazságának megfelelően élnek, vagyis többé nem élnek együtt házastársak módjára (more uxorio), és tartózkodnak az olyan cselekedetektől, amelyek csak a házastársakat illetik meg; 
3.     Nem okoznak botrányt, vagyis a bűn látszatát is kerülik, nehogy másokat is bűnre vezessenek.
A Familiaris Consortio 84. pontjában és a vonatkozó későbbi dokumentumokban említett feltételek ésszerűsége mindjárt belátható, ha arra gondolunk, hogy a házastársak egysége nem pusztán az egymás iránt érzett szeretetre épül, és a nemi aktus nem csupán egyike a házastársak által folytatott tevékenységeknek.
A nemi kapcsolat a házastársi szerelemért van. Annyira fontos, annyira jó és annyira értékes dolog ez, hogy csak egy meghatározott összefüggésrendszerben, a házastársi szerelem összefüggésrendszerében gyakorolható. Ezért nemcsak az elvált újraházasodottaknak kell megtartóztatniuk magukat, hanem mindenki másnak is, aki nem házasságban él. Az Egyház  mindig is úgy értelmezte a hatodik parancsolatot – „ne törj házasságot!” –, hogy az az emberi szexualitás minden olyan formájára vonatkozik, amely nem a szentségi házasságban élő férj és feleség között történik.
Ha az Egyház szentáldozáshoz engedné azokat a híveket, akik különváltak vagy elváltak törvényes házastársuktól, és új kapcsolatra léptek valaki mással, akivel házastársak módjára együtt élnek, a maga gyakorlatával a következők valamelyikét tanítaná a házasságról, az ember nemiségéről és a szentségek természetéről:
1.     A válás nem szünteti meg a házastársi köteléket, és az újonnan létesített élettársi kapcsolatban részt vevő felek nem házasok. Azok azonban, akik nem házastársai egymásnak, bizonyos körülmények között létesíthetnek egymással törvényesen nemi kapcsolatot. 
2.     A válás megszünteti a házassági köteléket. Azok, akik nem házastársai egymásnak, nem létesíthetnek egymással törvényesen nemi kapcsolatot. Az elvált újraházasodottak törvényes házastársak, nemi aktusaik pedig törvényes házastársi nemi aktusok. 
3.     A válás nem szünteti meg a házastársi köteléket, és az újonnan létesített élettársi kapcsolatban részt vevő felek nem házasok. Az a férfi és nő, akik nem házastársai egymásnak, nem létesíthetnek törvényesen nemi kapcsolatot egymással, úgyhogy az elvált újraházasodottak a szokásszerű, nyilvános, objektív és súlyos bűn állapotában élnek. Ha azonban az Egyház mégis szentáldozáshoz engedi őket, az nem azt jelenti, hogy jóváhagyja nyilvános életállapotukat; a hívek akkor is az Eucharisztia asztalához járulhatnak, ha tudatában vannak súlyos bűnüknek, és akkor is feloldozást kaphatnak a bűnbánat szentségében, ha nem kívánnak változtatni életükön. A szentségek ily módon elszakadnak az élettől: a keresztény szertartásoknak és az istentiszteletnek a továbbiakban semmi közük nem lesz a keresztény erkölcsi élethez.
2. számú vitás kérdés:
Vajon az Amoris Laetitia kezdetű, szinódus utáni apostoli buzdítás (vö. 304. pont) megjelenése után többé nem tekinthetjük érvényesnek Szent II. János Pál tanítását, melyet a Szentírás és az Egyház hagyománya alapján a Veritatis Splendor kezdetű enciklikájának 79. pontjában fogalmaz meg, mikor olyan abszolút erkölcsi normák létezéséről beszél, amelyek tiltják azokat a cselekedeteket, amelyek bensőleg – vagyis lényegük, azaz tárgyuk szerint, függetlenül a cselekvő szándékától és körülményeitől mindig – rosszak?
A második kérdés a bensőleg rossz cselekedetekkel foglalkozik, vagyis azokkal, amelyek lényegük, azaz tárgyuk szerint mindig rosszak, függetlenül a cselekvő szándékától és körülményeitől. II. János Pál Veritatis Splendor kezdetű enciklikájának 79. pontjában azt olvassuk, hogy „bizonyos cselekedetek vagy megfontolt választások »tárgyuk« szerint erkölcsileg rossznak minősíthetők, függetlenül a szándéktól vagy előre látható következményektől.”
Az enciklika tehát azt tanítja, hogy vannak olyan cselekedetek, amelyek mindig rosszak, és amelyeket a minden esetben érvényes erkölcsi normák („erkölcsi abszolútumok”) tiltanak. Ezek az erkölcsi abszolútumok mindig tiltó jellegűek, vagyis azt mondják meg, hogy mit nem szabad tennünk. „Ne ölj!” „Ne törj házasságot!” Csak a tiltó jellegű normák érvényesek minden megszorítás nélkül.
Veritatis Splendor szerint a bensőleg rossz cselekedetek esetében nem kell vizsgálni a körülményeket vagy a szándékot. Egy olyan nővel egyesülni, aki nem az ember törvényes házastársa, minden esetben házasságtörés, és mint ilyen minden esetben kerülendő, akkor is, ha egy titkos ügynök csak így tudna értékes titkokat kicsalni a gonosztevő feleségéből, hogy megmentse a királyságot (olyan ez, mintha egy James Bond film lebegett volna Aquinói Szent Tamás szeme előtt, mikor ezt a példát megfogalmazta – De Malo, q. 15, a. 1). II. János Pál kijelenti, hogy a szándék (fenti példánkban „a királyság megmentése”) nem változtat a cselekedet fajtáján (jelen esetben a „házasságtörésen”), és elég ismerni a cselekedet fajtáját („házasságtörés”) ahhoz, hogy tudjuk: nem szabad megtennünk.
3. számú vitás kérdés:
Az Amoris Laetitia (301. pont) közzététele után továbbra is állíthatjuk-e, hogy az a személy, aki szokásszerűen az Isten törvényében kinyilatkoztatott parancsolatokkal – például a házasságtörést tiltó parancsolatával (vö. Mt 19,3-9) – ellentétesen él, a súlyos szokásszerű bűn objektív helyzetében találja magát (vö. a Törvényszövegek Pápai Tanácsának 2000. június 24-i nyilatkozata)?
Az Amoris Laetitia 301. pontjában ezt olvassuk: „Az Egyház biztosnak mondható tudással rendelkezik az enyhítő körülményekről,” majd arra a megállapításra jut, hogy „ezért nem lehet már egyszerűen azt állítani, hogy azok, akiknek »rendezetlen« a helyzetük, mindenképpen a halálos bűn állapotában élnek, és így meg vannak fosztva a megszentelő kegyelemtől.”
2000. június 24-én kelt nyilatkozatában a Törvényszövegek Pápai Tanácsa az Egyházi Törvénykönyv 915. kánonját kívánja magyarázni, amely kimondja, hogy „nem szabad szentáldozáshoz engedni azokat a személyeket, akik nyilvánvaló, súlyos bűnben makacsul kitartanak.” A Pápai Tanács nyilatkozata megállapítja, hogy ez a kánon az elvált és újraházasodott hívekre is vonatkozik. Egyértelművé teszi, hogy a „súlyos bűnt” objektíve kell érteni, hiszen a szentmisét bemutató pap nincs abban a helyzetben, hogy ítéletet mondjon egy másik ember szubjektív beszámíthatóságáról.
A nyilatkozat szerint tehát a szentségekhez való engedés kérdése az adott személy objektív élethelyzetének megítélésére vonatkozik, nem pedig arra, hogy az illető a halálos bűn állapotában van-e. A szubjektív beszámíthatóság valóban nem mindig teljes, sőt olykor egyáltalán nem áll fenn.
Az Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikája 37. pontjában Szent II. János Pál ugyanezen logikát követve felhívja a figyelmet arra, hogy „a kegyelem állapotára vonatkozó megítélés nyilvánvalóan csak az érintettre tartozik, hiszen lelkiismereti kérdésről van szó”. Az a különbségtétel tehát, amelyet az Amoris Laetitia a halálos bűn szubjektív helyzete és a súlyos bűn objektív helyzete között alkalmaz, valóban az Egyház tanításában gyökerezik.
II. János Pál azonban hozzáteszi, hogy „az erkölcsi törvénnyel súlyosan, nyilvánosan és huzamosan ellentétes magatartások esetében – az erkölcsi közrend lelkipásztori szolgálata és a Szentség iránti tisztelet miatt – az Egyház nem hallgathat,” majd megismétli a 915. kánon fentebb idézett tanítását.
A 3. vitás kérdés tehát arra vonatkozik, hogy az Amoris Laetitia közzététele után is mondhatjuk-e azt, hogy azok a személyek, akik szokásszerűen az Isten törvényével ellentétesen élnek, például megszegik a házasságtörés, a lopás, a gyilkosság vagy a hamis eskü tilalmára irányuló parancsolatot, a szokásszerű súlyos bűn objektív állapotában élnek akkor is, ha – bármilyen ok miatt – nem biztos, hogy szokásszerű vétkeik szubjektíve is beszámíthatók nekik.
4. számú vitás kérdés:
Az Amoris Laetitia 302. pontjában szereplő kijelentések „az erkölcsi felelősséget csökkentő körülményekről” semmissé teszik-e mindazt, amit Szent II. János Pál a Szentírás és az Egyház hagyománya alapján a Veritatis Splendor kezdetű enciklikájának 81. pontjában tanít, miszerint „a tárgya miatt bensőleg rossz cselekedetet a körülmények vagy a szándék soha nem tehet »szubjektíve« jó cselekedetté vagy védhető választássá”?
Az Amoris Laetitia 302. pontjában azt olvassuk, hogy az enyhítő körülmények miatt „az objektív helyzetre vonatkozó elmarasztaló ítélet nem jelenti azt, hogy az érintett személy beszámíthatóságáról, illetve bűnösségéről is ítéletet mondunk.” A kérdésünk az Egyház azon tanítására vonatkozik, melyet II. János Pál Veritatis Splendor kezdetű enciklikájában fejt ki, miszerint a körülmények vagy a jó szándék soha nem változtathat egy bensőleg rossz cselekedetet jóvá, vagy akár csak menthetővé is. 
Felmerül a kérdés, hogy az Amoris Laetitia is azt tanítja-e, hogy a személyes felelősséget csökkentő körülmények soha nem tehetik jóvá vagy akár csak menthetővé is az olyan cselekedetet, amely ellentmond Isten parancsolatának, amely tiltja a házasságtörést, a gyilkosságot, a lopást vagy a hamis esküt.
Vajon ezek a cselekedetek, melyeket az Egyház hagyománya mindig is önmagukban rossznak és súlyos bűnnek tekintett, továbbra is romboló hatásúak és ártalmasak mindenkire nézve, bármilyen legyen is az illető szubjektív állapota az erkölcsi felelősség szempontjából?
Vagy elképzelhető olyan helyzet, amikor ezek a cselekedetek az illető szubjektív állapota, továbbá a körülmények és a szándék miatt többé nem tekinthetők ártalmasnak, sőt dicséretessé vagy legalábbis menthetővé válnak?
5. számú vitás kérdés:
Vajon az Amoris Laetitia 303. pontja semmissé teszi-e mindazt, amit Szent II. János Pál a Szentírás és az Egyház hagyománya alapján a Veritatis Splendor kezdetű enciklika 56. pontjában tanít, mikor kizárja a lelkiismeret szerepének kreatív értelmezését, és hangsúlyozza, hogy a lelkiismeret soha nem adhat felmentést az abszolút erkölcsi normák alól, melyek a tárgyuk miatt önmagukban mindig rossznak minősülő cselekedeteket tiltják?
Az Amoris Laetitia 303. pontjában azt olvassuk, hogy „a lelkiismeret szerepe nem merül ki abban, hogy felismeri, hogy egy adott helyzet nem felel meg objektíve az evangélium általános követelményeinek, hanem őszintén és becsületesen azt is felismerheti, mi az a legnagylelkűbb válasz, amely a jelen körülmények között Isten hívására adható.” Mivel e kijelentések különbözőképpen értelmezhetők, kérjük Szentségedet, hogy tisztázza őket.
Azok szerint, akik a lelkiismeret kreatív szerepe mellett törnek lándzsát, Isten törvényének előírásai és az egyéni lelkiismeret normája feszültségbe, sőt ellentétbe is kerülhetnek egymással, az utolsó szó pedig mindig a lelkiismereté, amely végül dönt a jóról és a rosszról. A Veritatis Splendor 56. pontja szerint “erre próbálják alapozni azokat az ún. »lelkipásztori« megoldásokat, melyek ellenkeznek a Tanítóhivatal tanításával, és ezzel igyekeznek igazolni az ún. »kreatív« hermeneutikát, mely szerint az erkölcsi lelkiismeretet nem kötelezi minden esetben egy-egy negatív részleges parancs.”
Ha ez így van, akkor ahhoz, hogy tudjuk, hogy valamely dolgot nem szabad megtennünk, nem elég az, hogy az erkölcsi lelkiismeret tudja, hogy „ez házasságtörés”, vagy „ez gyilkosság”.
Meg kell vizsgálni a körülményeket és a szándékokat is, melynek során kiderülhet, hogy az adott cselekedet végül is menthető, sőt alkalmasint kötelességünk is, hogy megtegyük (vö. a 4. vitás kérdés). Az ilyen elméletek szerint a lelkiismeret jogosan dönthet úgy, hogy az adott esetben Isten akarata azt jelenti számomra, hogy olyan cselekedetet kell végrehajtanom, amellyel megszegem ugyanazon Isten valamely parancsolatát. A „ne törj házasságot”-ból pusztán általános irányelv lesz. Itt és most, tekintve a jó szándékomat, Isten valójában azt kívánja tőlem, hogy törjek házasságot. Megjelenik az erkölcsös házasságtörés, a törvényes gyilkosság és a kötelező esküszegés fogalma.
Ez azt jelentené, hogy a lelkiismeret olyan képesség, amellyel önállóan döntünk a jóról és a rosszról, Isten törvényét pedig önkényesen ránk erőltetett tehernek tekintjük, amely olykor az igazi boldogságunkkal is szembekerülhet.
Az igazság azonban az, hogy a lelkiismeret nem dönt a jóról és a rosszról. Teljesen félrevezető dolog „a lelkiismeret döntéséről” beszélni. A lelkiismeret sajátos tevékenysége az ítélet, nem pedig a döntés. Így szól: „ez jó”, „ez rossz”. Hogy az adott cselekedet jó-e, vagy rossz, az nem a lelkiismerettől függ. A lelkiismeret csupán felismeri és elismeri az adott cselekedet jó vagy rossz voltát. Ahhoz pedig, hogy így tehessen, vagyis hogy helyes ítéletet hozhasson, ismernie kell a megfelelő ismérveket, vagyis lényegénél fogva az igazságra szorul.
A lelkiismeret úgy tudja legjobban megismerni az igazságot és úgy hozhat leginkább helyes ítéletet, ha Isten parancsolataihoz igazodik. Isten parancsolatai arra irányulnak, ami jó nekünk, lényünk igazsága jelenik meg bennük, és arról mondanak el valami nagyon fontosat, miként lehet jól élni. Az Amoris Laetitia 295. pontjában maga Ferenc pápa is így fogalmaz: „A törvény maga is Isten ajándéka, amely megmutatja nekünk az utat, ajándék mindannyiunk számára kivétel nélkül.”

http://voiceofthefamily.com/four-cardinals-make-public-appeal-asking-pope-to-clarify-teaching-of-amoris-laetitia/

2016. november 17., csütörtök

Keleti ortodoxia és a második (és a harmadik) házasság

A keleti egyház a 9. századtól kezdve fokozatosan az egymást követő bizánci politikai vezetők befolyása alá kerül, és a püspökök liberalizált válási és újraházasodási szabályok elfogadására kényszerülnek. Nincs koherens alap – sőt még egységes nyelvezet sem – aminek segítségével össze lehetne hasonlítani a teológiai, kánonjogi és pasztorális okait azoknak a gyakorlatoknak, melyeket mind az oikonómiával hoznak összefüggésbe a különböző ortodox egyházak. A házasság morális vagy spirituális haláláról beszélnek, és ezt a felek egyikének fizikai halálához hasonlítják, ezzel feloldván a köteléket lehetővé teszik az újraházasodást.

Alább egy nagyon jelentős tanulmánykötet egy fejezetének összefoglalóját olvashatják, mely Cyril Vasil’ S.J. érsek és John Rist professzor kutatásait foglalja össze. A Megmaradni Krisztus Igazságában című könyv 9 elismert szakember, köztük 5 bíboros okfejtését ismerteti azzal kapcsolatban, hogy miért lehetetlenség a Kaspert-Ferenc javaslat bibliai, erkölcsi, és hagyományos alapon. A könyv sajnos magyarul nem jelent meg.


Keleti ortodox tanítás és gyakorlat 
Egy szűk szakértői körtől eltekintve, alapvető félreértések övezik az oikonomiának nevezett válásra és újraházasodásra vonatkozó keleti ortodox gyakorlatot. Kasper bíboros a keleti ortodox példával inspirálni kívánja a Katolikus Egyházat. E kötet negyedik fejezetében Cyril Vasil’ S.J. érsektől egy ritka és naprakész összefoglalót olvashatunk e gyakorlat történetéről, teológiájáról és jogi hátteréről.  Szerinte a keleti ortodox és katolikus álláspont közötti különbséget alapvetően a Máté 5,32 és 19,9 eltérő értelmezése okozza. Történetileg az ortodox vezetők házasságtörésként értelmezték a porneiát, és ezekre a passzusokra úgy tekintettek, mint amelyek kivételt szolgáltatnak Jézus válásra vonatkozó tiltása alól. A katolikus értelmezés ezzel szemben azt tartja, hogy Jézus érintetlennek tartotta a házasság kötelékét még akkor is, ha házasságtörés történik, és a pár elválik.
Megmaradni Krisztus Igazságában
Az első évezredben mind a keleti, mind a nyugati egyház ellenállt az uralkodók kísérleteinek, hogy bevezessék a válást és újraházasodást az egyházi törvénybe és gyakorlatba. A Trullói Zsinaton, 692-ben volt az első alkalom, hogy a keleti egyház indokokat nevezett meg a válás és újraházasodás engedélyezésére (az indokok azonban összefoglalhatóak az egyik házasfél távolléte és feltételezett halálaként). Egy jelentősebb változás I. Photios konstantinápolyi pátriárka idejében, 883-ban megy végbe, amikor is egy jóval hosszabb válási és újraházasodási indokokat tartalmazó lista kerül elfogadásra egy egyházi törvénykönyvbe. A következő komplikáció 895-ben keletkezik, amikor VI. Leo bizánci császár rendelkezése szerint a házasságok jogi elismeréséhez egyházi áldásra van szükség.  1086-ra a Bizánci Birodalomban kizárólag egyházi bíróságok vizsgálhattak ki házassági ügyeket, ám ezt a birodalmi, civil jog alapján voltak kötelesek tenni, ami sok, a házasságtörésen túlmutató indok alapján engedélyezte a válást és újraházasodást. Vagyis a keleti egyház a 9. századtól kezdve fokozatosan az egymást követő bizánci politikai vezetők befolyása alá kerül, és a püspökök liberalizált válási és újraházasodási szabályok elfogadására kényszerülnek. I. Alexiosz konstantinápolyi pátriárka (1025-1043) az első, aki engedélyezi a második házasság templomi szertartást (megáldását) házasságtörő férjtől elvált asszonyok esetében. A konstantinápolyi missziós erőfeszítések nyomán kereszténnyé lett népek is hasonló házassági szokásokat alakítottak ki ortodox egyházaikban.     
Vasil’ érsek eme fejleményeket orosz, görög és közel-keleti példákkal illusztrálja, hasonlóságokra és különbségekre is felhívja a figyelmet. Megjegyzi, hogy nincs koherens alap – sőt még egységes nyelvezet sem – aminek segítségével össze lehetne hasonlítani a teológiai, kánonjogi és pasztorális okait azoknak a gyakorlatoknak, melyeket mind az oikonómiával hoznak összefüggésbe a különböző ortodox egyházak. Ez a zavaros kontextus magyarázza, legalább részben, hogy miért nehéz érett teológiai irodalomra lelni az oikonomia témájában a keleti ortodox írók között. Vasil’ arra a következtetésre jut, hogy talán nem is lehetséges megállapítani az egységes „ortodox álláspontot” a válással és újraházasodással kapcsolatban, így az oikonómiával kapcsolatban sem. Sajnos a legjobb esetben is egy adott ortodox egyházon belüli gyakorlatról lehet csak beszélni, noha ezen belül sincs sokszor egységes gyakorlat; vagy néhány püspök közös álláspontjáról van szó, vagy egy adott teológus véleményéről. Nyílt nézeteltérések vannak ortodox püspökök és teológusok között a teológiai és jogi hátteret illetően.

A dilemma középpontjában a házasság felbonthatatlanságát találjuk. A katolikus teológia Szent Ágoston nyomdokait követve a felbonthatatlanságot mind jogi, mind spirituális értelemben olyan kötelékként veszi (sacramentum), ami a házastársakat életük végéig összeköti Krisztusban. Ezzel szemben a keleti ortodox szerzők kikerülik a kötelék jogi jellegét, és a házasság felbonthatatlanságát mindössze egy spirituális kötelék értelemben veszik. Ahogy már említve lett, a mértékadó ortodox források Máté 5,32-t és 19,9-et úgy értelmezik, hogy megengedi a válást házasságtörés esetén, és hangsúlyozzák, hogy ennek az értelmezésnek patrisztikus alapja van. Ha a keleti ortodox püspököknek és teológusoknak van közös kiindulópontja, akkor az ez. Ám ettől a ponttól kezdve a vélemények divergálnak. Következésképpen sokan ahhoz a viszonylagosan szigorú állásponthoz tartják magukat, hogy válás és újraházasodás csak házasságtörés esetén megengedhető, mások, mint például John Meyendorff, úgy gondolják, hogy az egyház adhat válást azon az alapon is, hogy a pár visszautasította az isteni kegyelem elfogadását, amely a házasság szentségében fel lett nekik ajánlva. Az egyházi válás Meyendorff nézete szerint nem más, mint hogy az egyház tudomásul veszi, hogy a szentségi kegyelem vissza lett utasítva. Paul Evdokimov ezt a tételt módosítja, mondván, hogy a kölcsönös szeretet jeleníti meg a szentség képét, és ha ez a szeretet kihűl, akkor a szentségi közösség, ami a pár szexuális kapcsolatában fejeződik ki, szertefoszlik. Ennek következtében a kapcsolat egy fajta „paráznasággá” silányul[1]. Az ortodox szerzők a házasság morális vagy spirituális haláláról beszélnek, és ezt a felek egyikének fizikai halálához hasonlítják, ezzel feloldván a köteléket lehetővé teszik az újraházasodást.

A felbonthatatlanság ortodox értelmezésével kapcsolatban, John Rist felteszi a kérdést, hogy szerintük vajon milyen viszony áll fönt az első és a második házasság között válás esetén. Rist szerint erre a kérdésre azért lesz nehéz koherens választ találni, mert a felbonthatatlanságról alkotott ortodox nézet nem tisztázza Isten szerepét a szentségben. Ha a gonosz tettek, például házasságtörés vagy a másik elhagyása bármelyik házas fél részéről, képesek tönkretenni a köteléket, és ha a második házasságot kevesebb ceremóniával és bűnbánati jelleggel kell megkötni, akkor ez azt jelenti-e vajon, hogy a házasságnak két fajtája létezik az ortodox gondolatvilágban? Mivel a katolikus teológia világosan jelzi Isten szerepét a felbonthatatlan házassági kötelékben, Rist úgy tartja, hogy a katolikusoknak még nehezebb lenne teológiai értelmet találni a második házasságban. (És ez felidézi Kasper bíboros utalását, hogy „készek vagyunk-e tolerálni valami olyasmit, ami önmagában elfogadhatatlan[2]”.)


Forrás:
Cyril Vasil’ S.J. érsek; Renaining in the truth of Christ, Marriage and Communion in the Catholic Church, 4. fejezet. 




[1] John Meyendorff, Házasság a bizánci egyházban: a kánoni és liturgiai hagyomány, “Christian Marriage in Byzantium: The Canonical and Liturgical Tradition”, Dumbarton Oaks Papers 44 (1990): 99.–107. o;
John Meyendorff, A házasság és az Eucharisztia, “Il Matrimonio e l’Eucaristia”, Russia Cristiana 119 (1970);
Paul Evdokimov, A házasság szentségének kegyelme az ortodox hagyomány szerint, “La grâce du sacrement de mariage selon la tradition orthodoxe”, Parole et Pain 35–36 ( 1969).
[2] Walter Kasper bíboros, A család evangéliuma, 31. o.

2016. november 16., szerda

Burke bíboros: "hivatalos helyreigazítás" következhet, ha a pápa nem tisztázza az Amoris Laetiát

Raymond Burke bíboros szerint "hivatalos helyreigazítás" következhet, ha Ferenc pápa nem válaszol a négy bíboros levelére, melyben arra kérik, tisztázza az Amoris Laetitiát bizonyos aspektusait.

Az Edward Pentinnel folytatott National Catholic Register interjúban Burke bíboros azt mondta, hogy ha a pápa tévedést vagy eretnekséget tanítana, akkor "a bíborosoknak és püspököknek kötelességük ilyen esetekben, és történelmileg van is precedens rá, hogy világossá tegyék, hogy a pápa tévedést tanít, és kérjék, hogy javítsa ezt ki".

Burke egy a négy bíboros közül, akik szeptemberben hivatalosan (nyilvánosság nélkül) megkérték a pápát, hogy tisztázza az Amoris Laetitiát, mely szerintük úgy is értelmezhető, hogy az ellentmond az Egyház erkölcsi tanításainak például az újraházasodottak áldozásának kérdésében. A pápa úgy döntött, hogy nem válaszol a feltett kérdésekre. A bíborosok ezek után határoztak úgy, hogy "Isten népe elé tárják kételyeiket" - a nyílt levelük szerint. 

Arra a kérdésre, hogy mi következik akkor, ha a pápa továbbra sem válaszol, Burke bíboros ezt felelte: "Akkor tennünk kell valamit ezzel a kérdéssel. A hagyománynak része a római pápa helyreigazításának gyakorlata. Ez nyilván nagyon ritka dolog. De ha nincs válasz a kérdésekre, akkor azt mondanám, hogy ezt a súlyos hibát hivatalosan kell helyreigazítani".

Egy ilyen hivatalos helyreigazítás nagyon rendkívül volna. Egy hozható példa rá XXII. János esete lehetne az 1330-as évekből. A pápa nyilvánosan azt tanította - noha csak saját véleményeként -, hogy a mennyben lévő lelkek nem látják Istent a végső ítéletig, mely gondolat ellene mond az Egyház tanításának. Sok teológus számon kérte János pápát. Közülük néhányat megbüntetett, de a nyomás csak nőtt, és a pápa halála előtt visszavonta eretnek véleményét. 

Burke bíboros "hivatalos helyreigazításról" annak az évek óta tartó vitának a kapcsán beszél, mely az újraházasodottak Eucharisztiához járulásáról folyik, miközben azok szexuálisan aktívak a szentségi házasságukon kívül. Az Egyház tanítása szerint ez ellentétes a házasság felbonthatatlanságának a dogmájával.

Ferenc pápa az Amoris Laetitia apostoli buzdításában explicite nem ír erről a kérdésről, noha utal rá, és némely püspökök úgy értelmezik sorait, hogy azok megengedik bizonyos újraházasodottak számára a Szentáldozást akkor is, ha közben házasságon kívüli testi kapcsolatban élnek. Ez például a Buenos Aires-i püspökök értelmezése is, melyet Ferenc pápa helyesléssel fogadott. A Buenos Aires-i direktívákra utalva Burek bíboros megjegyezte, hogy "még bizonyos püspöki iránymutatások is zavarosak és tévesek".

A négy bíboros azért szánta el magát erre a hivatalos majd nyilvános lépésre, "mert annyian össze vannak zavarodva, és egyre azt kérdezik, hogy a bíborosok, vagy valakik, akinek ez feladatuk, miért nem szólalnak fel és segítenek nekünk".

Forrás: http://www.catholicherald.co.uk/

2016. november 15., kedd

Bíborosok nyilvánosan kérik Ferenc pápát, hogy tisztázza az Amoris Laetitiát

"A Szentatya úgy döntött, hogy nem válaszol" bizonyos bíborosainak hivatalos kérésére, hogy a pápai tanítóhivatal tisztázza az Amoris Laetitia ellentmondásos tanítását, ezért a bíborosok a "további nyugodt és tiszteletteljes gondolkodás, illetve párbeszéd" jegyében Isten népe elé tárták kételyeiket.

Walter Brandmüller, Raymond L. Burke, Carlo Caffarra és Joachim Meisner bíborosok hivatalos tisztázásért folyamodtak Ferenc pápa által írt két családszinódust követő Amoris Laetitia apostoli buzdítás kapcsán, mely mintha megengedné a házasságtörésben megmaradni szándékozó hívek gyónását és Eucharisztiához járulását.

A félreértések és a már elharapózott ellentmondásos értelmezések tisztázása végett a négy bíboros a "dubia" (~kétely) nevezetű ősi jogukkal éltek. Ennek a hagyományos egyházjogi műfajnak a lényege az, hogy a tömören megfogalmazott kérdéseikre a pápa tanítóhivatala világos igennel, vagy nemmel válaszol, hogy az Egyház tanítása mindenkor világos legyen Isten népe számára. 

A nyilvánosság elé járuló bíborosok november 14-i megnyilatkozásukban így indokolják a lépésüket: 

A Szentatya úgy döntött, hogy nem válaszol. Ezt a szuverén döntését meghívásként értelmeztük a további nyugodt és tiszteletteljes gondolkodásra, illetve párbeszédre. Ezért most tájékoztatjuk Isten egész népét a kezdeményezésünkről, és közzétesszük a teljes dokumentációt.
A dubia levél eredeti kelte szintén figyelemre méltó, ugyanis nem sokkal az után datálódik, hogy Ferenc pápa először állást foglalt azzal kapcsolatban, hogy saját kétértelmű apostoli buzdítását maga olyan módon értelmezi, melyet a négy bíboros, korábbi nyilatkozataik alapján, eretnekségnek tart.

Kísérő levelükben a bíborosok arról írnak, hogy "lelkiismeretük és lelkipásztori felelősségük" kötelezi őket, hogy a pápát "mély tisztelettel" kérjék a válaszadásra, hiszen "a Feltámadott szerint a pápa feladata az, hogy testvéreit megerősítse a hitben", és hogy "feloldja a bizonytalanságot és világosságot hozzon". 

A bíborosok kísérőlevele és az öt kétely (dubia) teljes terjedelemben angolul itt olvasható.

------------

A világi sajtó klikk-vadászatból, a progresszív katolikus sajtó pedig ellenszenvből elkerülhetetlenül a pápa elleni agresszióként fogja tálalni az esetet: Bíborosok támadtak Ferenc pápára. (Minta a négy nyugdíjas bíboros egy kapualjban megverte volna Őszentségét...)

2016. november 14., hétfő

Trump győzelem katolikus szemmel

Az eszüket vesztett liberális katolikus ismerőseinket nyugtassuk meg azzal, hogy az üres pokolnál jóval több okunk van egy elfogadható Trump adminisztrációban reménykedni.

Donald Trump amerikai elnökválasztási győzelme heves érzelmeket gerjesztett idehaza is mind a liberálisok, mind a konzervatívok között. Nem a papírforma érvényesült; egy Clinton győzelem nem akadt volna meg így a közvélemény torkán, mert a közvélemény, ahogy a kultúránk főárama is progresszív baloldali – sajnos. A nőmolesztáló, tirpák Trumptól a többség megriad, míg a 30 éve korrupt és hazug, férjének (Billnek) szexuális áldozatait elhallgattató Hillaryt egy vállrándítással nyugtázta volna a magyar sajtó és a nép a Facebookon.

A liberálisok számára megnyugtató lehet, hogy Trump demokrata (balliberális) volt élete nagy részében, és kapmánya alapján még mindig az sok szempontból. Ha Trump konzervatívként fog kormányozni az inkább a republikánus többségű (jobbkonzervatív) Szenátus és Képviselőház miatt lesz.

Katolikusként szemlélve egy Trump elnökség perspektívája, a veszélyes hebehurgyaságával együtt is, mindenképpen elfogadhatóbb, mint az abortusz-főpapnő, Hillary Clinton, bal-progresszív korrupciós rekord kísérlete lett volna. Katolikusként Hillary választhatatlan: súlyos bűn abortusz-, gender-, és euthanáziapárti politikusokra szavazni, még akkor is, ha azok egyébként politikusként kiválóak - Hillary még az sem. Hillary kipróbált támogatója az úgynevezett late-term, vagyis 9. hónapig elvégezhető abortuszoknak.

Trump álláspontjai ellenben, minden Trumpot éljenző mítosz ellenére is, igazából ismeretlenek. A kampánya folyamán minden létező álláspontot meglebegtetett szinte minden kérdésben (kivétel a kereskedelem, ahol meg következetesen téved). Abortusz kérdésben például onnantól kezdve, hogy az abortuszokon áteső anyákat jogi szankciókkal kell sújtani (ez hallatlan; nem a nőket, hanem az orvosokat kéne szankcionálni, csak Trump nem ismeri az életpári gondolkodást), a véleményeinek a spektruma odáig terjed, hogy minden rendben van jelenleg (a late-term, 9. hónapos abortuszokkal együtt), és nem kéne még a törvényt sem megváltoztatni.

A transgender kérdésben, és a WC-k nemfüggetlen használatának kérdésében például Trump véleménye tökéletesen polkorrekt baloldali: szerinte ez nem probléma. Caitlyn (Bruce) Jenner, híres ex-férfisportoló, a szó minden értelmében, mert már kiöregedett a sportból, és most nőnek képzeli magát, látogatást is tett a nyáron a Trump-toronyban és a meglévő himbilimbije ellenére a női WC-t használta Trump engedélyével.

Trump jelenleg harmadik feleségét fogyasztja; nőcsábász, mások feleségeit elhódító macsó identitására büszke, a szexuális zaklatás vádak egy része ellene borítékolhatóan valós, és saját bevallása szerint sosem bánja bűneit.

Mindezek ellenére Trump magasan veri Hillaryt a válaszhatóság kérdésében – már ha valakinek muszáj volt választania. (Én egyik jelöltre se szavaztam volna). Ami Trumpot választhatóvá teszi katolikus szemmel, Hillaryval ellentétben, érdekes módon éppen az, hogy lehetetlenség tudni, hogy a híres médiasztár és üzletember milyen politikát fog csinálni. A republikánus törvényhozási többséggel karöltve, még akár jó elnök is lehet – noha katasztrofális is. Trumpnál legalább ez egy nyitott kérdés, míg Hillarynál nem volt az.

A finisben az utolsó elnökjelölt vitában Trump hevesen kritizálta Hillary abortuszimádatát, és fogadkozott, hogy olyan alkotmánybírákat nevez majd ki, akik megsemmisítik a jelenleg életben lévő föderációs abortusztörvényt, ami azt jelentené, hogy pl. Texas államban ismét törvénytelenné tehetnék a méhen belüli gyerekgyilkosságot. Nagyon jó precedens lehetne Amerika a progresszivizmusban fuldokló Európa számára!

Minden más nem kifejezetten katolikus szempont szerint Trump szintén nem nagyon ígéretes elnök: félő, hogy felrúgja Amerika és a világ jelenlegi rendjét, akár a mi régiónk is kárát láthatja. Hillary alatt ellenben folytatódott volna az a folyamatos baloldali progresszív pusztítás, ami az Obama adminisztráció sajátja volt, és aminek az ISIS-t, a terror és Oroszország elleni töketlenséget, a melegházasságot, a két vőlegényes torták el nem készítése miatt beperelt keresztény cukrászokat, és a magukat nőnek képzelő szőrös férfiak kislányaink mellett történő vizelési jogát köszönhetjük.

A republikánus többségű Szenátussal és Képviselőházzal együtt lehetőség van azonban arra is, hogy Trump egy elfogadható és kordában tartott amerikai elnök lesz. Az eszüket vesztett liberális katolikus ismerőseinket nyugtassuk meg azzal, hogy az üres pokolnál jóval több okunk van egy elfogadható Trump adminisztrációban reménykedni.

2016. november 13., vasárnap

Amit a pokolról tudnod kell

A rövid vasárnapi olvasmány elgondolkodtatott, hogy mit is tanít az Egyháza a pokolról. "Íme, elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket – mondja a Seregek Ura –, úgy hogy sem gyökér, sem lombozat nem marad belőlük"Mal 3,19-20a

Csak akkor egyesülhetünk Istennel, ha szabadon választjuk azt, hogy szeretjük Őt. Istent pedig nem szerethetjük, ha ellene, a felebarátunk vagy önmagunk ellen súlyosan vétkezünk: "Aki nem szeret, az a halálban marad. Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos: azt pedig tudjátok, hogy a gyilkosnak nincs örök élete" (1Jn 3,15). A mi Urunk figyelmeztet bennünket arra, hogy el leszünk választva tőle, ha elmulasztunk segíteni a szegények és kicsinyek súlyos szükségében, akik az ő testvérei. Ha halálos bűnben halunk meg anélkül, hogy azt megbántuk vagy Isten irgalmas szeretetét befogadtuk volna, akkor -- saját szabad választásunk révén -- tőle örökre elválasztottak maradunk. Ezt az Isten és a szentek közösségéből való végleges önkizárás állapotát nevezzük "pokolnak".

Jézus gyakran beszél az "olthatatlan tüzű" "gehennáról", amely azoknak van fönntartva, akik életük végéig visszautasították a hitet és a megtérést, és ahol a lélek és a test együtt veszhet el. Jézus súlyos szavakkal hirdeti: "az Emberfia elküldi majd angyalait, azok összeszednek országában minden gonosztettet és gonosztevőt, és tüzes kemencébe vetik őket" (Mt 13,41--42), és Ő fogja kihirdetni a kárhoztató ítéletet: "Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre!" (Mt 25,41).

Az Egyház tanítása állítja a pokol létét és örökkétartó voltát. Azok lelkei, akik halálos bűn állapotában halnak meg, a halál után azonnal a pokolba jutnak, ahol a pokol kínjait szenvedik, "az örök tüzet". A pokol legsúlyosabb kínja az örök elszakítottság Istentől, akiben egyedül talál az ember életet és boldogságot, melyre teremtetett és amire vágyakozik.

A Szentírás kijelentései és az Egyház tanítása a pokolról meghívás a felelősségre, mellyel az embernek örök sorsát szemmel tartva kell élnie a szabadságával. Ugyanakkor sürgető meghívás a megtérésre: "A szűk kapun lépjetek be! Tágas a kapu és széles az út, mely a kárhozatba visz, bizony sokan mennek be rajta. De milyen szűk a kapu, és milyen keskeny az út, mely az életre visz, bizony kevesen találják meg azt" (Mt 7,13--14):

"Mivel pedig nem tudjuk sem a napot, sem az órát, az Úr intelme szerint állandóan virrasztanunk kell, hogy amikor befejezzük földi életünk egyetlen futamát, beléphessünk vele a menyegzőre, az áldottak közé számláltassunk, és ne kelljen mint haszontalan és lusta szolgáknak az örök tűzre távoznunk, a külső sötétségre, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz."

Isten senkit nem rendel eleve arra, hogy a pokolba jusson; ehhez ugyanis az Istentől való szándékos elfordulás (halálos bűn) és a mindvégig való megátalkodottság kell. Az Egyház az eucharisztikus liturgiában és hívei mindennapi imáiban kéri Isten irgalmát, aki "nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem mindenkit bűnbánatra akar téríteni" (2Pt 3,9).

"Kérünk, Istenünk, fogadd megengesztelődve ezt az áldozati adományt tőlünk, szolgáidtól és házad egész népétől. Irányítsd a te békédben életünk napjait, ments meg minket az örök kárhozattól, és végy föl választottaid körébe."


2016. november 9., szerda

Know right – Do right

Az igaz elvek olyanok, mint az igaz tények, vagy mint a fizikai tárgyak: létező valóságok, melyekbe sokkal inkább beleütközik az ember, mintsem kitalálja őket. Az emberi életeket az igaz elvek vezérlik még akkor is, ha sokan saját pusztulásukra nem hisznek bennük. Akik tiszteletben tartják az igaz elveket rendszerint prosperálnak, akár földi, akár természetfeletti értelemben, mert a valóság szerint élnek. Akik tagadják az igaz elveket, azok olyanok, mint az őrültek, akik azt hiszik tudnak repülni, és kilépnek az ablakon.

Az üzleti életben sok igaz erkölcsi felismeréssel találkozom, és elcsodálkozom. Milyen egyszerűen, elegánsan, tömören rátapintanak a lényegre – noha ilyesmit nem várnánk a profitorientált versenyszférában. De ha jobban belegondolunk ez érthető is, hiszen a közös cél érdekében hasznos leszögezni és megkövetelni legalább néhány alapvető elv betartását. Nemrég ezzel találkoztam: “Know right – Do right” (tudd, mi helyes, és járj el helyesen), és “ne csináld azt, amit rossznak érzel”.

Megmondom mi az, ami noha triviális, mégsem kézenfekvő a kultúránkból kifolyólag. A jót ismerni kell, mielőtt jók tudunk lenni. Csak akkor hallgathatok a lelkiismeretemre, hogy mi rossz és mi jó, ha előbb az igazsághoz formálom a lelkiismeretemet, ehhez pedig tudnom kell az igazságot. “Tudd, mi helyes, és járj el helyesen”. Ezt várja a cégem az alkalmazottaitól. Ezt várja a Jóisten is mindannyiunktól.

Az Egyház ősidők óta tisztában van ezzel az igaz elvvel, és régen közhelyszámba ment, hogy az ortopraxist, vagyis az igazságnak megfelelő viselkedést, megelőzi rendszerint az ortodoxia, vagyis az igaz hit. Azt, hogy ez a Know right – Do right elv mennyire rehabilitálásra szorul a posztkeresztény kultúrától megfertőzött Egyházunkban is Ratzinger bíboros foglalta össze kiválóan a híres relativizmus diktatúrája beszédében, melyet pápává választása előtt mondott közvetlenül.
“Manapság az Egyház hitvallásán alapuló tiszta hitet fundamentalizmusnak bélyegzik. Közben a hol ilyen, hogy olyan tanításoknak engedő relativizmust az egyetlen életképes világnézetként hirdetik a modern világban. A relativizmus diktatúráját építjük, mely semmit nem ismer el véglegesnek, és melynek végső célja nem más, mint az egyén önzése és vágyai. 
Nekünk azonban más a célunk: az Isten Fia, az igaz ember. Ő a mértéke az igaz humanizmusnak. A “felnőtt” hit nem a trendeket, a divatokat, és az újdonságokat követi; az érett felnőtt hit a Krisztussal való barátságban gyökerezik. Ez a barátság nyit meg minket minden jóra és egy szempontot ad, ami alapján megkülönböztethetjük, az igazat a hamistól, és a csalást az igaztól.
Ki kell alakítanunk ezt a felnőtt hitet; el kell vezetnünk Krisztus nyáját erre a hitre.”

Ajánlom olvasásra:

A felelősség feltámadása (ha mi elhallgatunk, a kövek fogják zengeni)

  

2016. november 8., kedd

A fiatalok vágynak az igazságra - a hitoktatók meg nem hisznek benne

Egyfajta lenézettség övezi manapság a hagyományos hitoktatást. A hit igazságainak akár csak tételes ismeretét korunk embere nem igazán tartja fontosnak, hiszen a "lelki gyógyulás" és "találkozás esemény" individualisztikus paradigmájában élünk. Hasonlóképpen gondolkodnak a hit "oktatói" is, akik éppen ezért nem igazán oktatják a hitet, hanem sokkal inkább terapeutaként, és pszichológusként tekintenek magukra, mint akik megteremtik a találkozás és a gyógyulás lehetőségét.

Hát, erre is szükség van... mármint terapeutákra és pszichológusokra, akik a sebzett lelkeket gyógyítják, és felkészítik őket arra, hogy találkozzanak azzal, Akinek a nevében egyedül beteljesülhetünk... de fontoljunk meg 3 dolgot az új divathitoktatók terápiás hozzáállásával kapcsolatban. (A kivételnek mindig tisztelet jár!)

Először is kérdezzük meg, hogy az alázat vajon valódi-e, vagy épp beképzeltség van-e a háttérben? A szöveg rendszerint az, hogy "ki vagyok én, hogy megmondjam a tutit, hogy érveljek, hogy oktassak?" - mondják a hitoktatók, mintha alázatosak volnának, aztán szerénytelenül mindjárt az isteni randiguru szerepébe helyezik magukat, mint akik közelebb viszik az embereket Istenhez. "Én csak a lehetőséget teremtem meg" - mondják, és a "csak" szócska miatt szerénynek hat az állításuk, holott lehetővé tenni a találkozást Istennel sokkal nagyobb feladat, mint "csak" elmondani az igazságot, amit az Egyház tanít, ami tulajdonképpen egy hitoktató dolga lenne. Jó hitoktató lehet egy átlagos integritású, bűneivel látványosan küszködő ember is - ha alázatos, és ha tanítja az igazságot, anélkül, hogy úgy tenne, mint aki megfelel annak teljesen. Az isteni találkozások megszervezőjének viszont életszentség kell, különben félő, hogy nem Isten ragadja meg a tanítványokat, hanem csak egy jó fej ember. Bárcsak annyi szent élne közöttünk, mint ahány hitoktató hitoktatás helyett a találkozásélményeken ügyködik! És, hogy ez megvalósuljon, először sok olyan hitoktatóra van szükség, akik nem tartják magukat előbbre a hit igazságainál, és képesek azokat átadni a tanítványaiknak - legalább megfontolásra, hogy akik elfogadják, szentek lehessenek.

Másodszor, kérdezzük meg, hogy a hitoktató, aki nem a hitet oktatja épp, hanem terápiát vezet, vajon hiszi-e a hitet egyáltalán? Sokan hiszik, és tényleg a hit igazságaira akarják elvezetni terápiás módszerekkel azokat, akiket még nem tartanak késznek annak megismerésére, Aki kinyilatkoztatta magát, és egész sok mindent tételesen elmondott magáról. Ha viszont a terápia célja bármi más, mint a találkozás azzal, Aki kinyilatkoztatta magát, akkor a hitoktató nem a munkáját végzi, de még csak nem is találkozást szervez, mert nincs másmilyen isten, akivel találkozni lehetne, azon kívül, akiről az Egyház tanúságot tesz.

Harmadszor, kérdezzük meg, hogy vajon valóban mindenki lelki sérült-e - mint ahogy a hitoktató végzettségű amatőr terapeuták sokszor állítják? Vagy elképzelhető, hogy sokan nem annyira sérültek, és végül is elbírnák az igazság keresztjét, sőt talán vágynak is rá? A terápia lényege is az volna, hogy alkalmassá tegye az embereket a hit igazságainak megszívlelésére: hol vannak hát azok a tömegek, akiken már segített a terápia és készek a találkozásra igazságban? Vagy hol vannak azok, aki eleve az igazságra vágynak, mert a szívük mélyén már érzik, hogy ez nem megbéklyózza őket, hanem az igazság szabaddá tesz? Ki mondja el nekik a katolikus igazságot, ha hitoktatók "csak" terápiával hígított igazságot ajánl nekik? Lehet, hogy ennek az embercsoportnak hagyományos hitoktatókra volna inkább szüksége... 

Lehet, hogy sokan, mindenesetre sokkal többen, mint gondolnánk, lehet hogy épp a fiatalok, a jövő nemzedéke, vágyva-vágynak az igazságra, a hit ésszerű rendszerének ismeretére, az Igazisten ismeretére, hogy találkozzanak Vele, és lehet, hogy áldozatot vállalnának érte, lehet, hogy szentebbül élnének, lehet, eredményesebben küzdenének a kortárs kultúra mocskában a bűneikkel, lehet hogy boldogabbak lennének, lehet, hogy az igaz hit pajzsát büszkén viselnék... - csak a legyen aki od'adja nekik. 

2016. november 1., kedd

Ferenc pápa ismét kizárja a női papok lehetőségét

Ferenc pápa november 1-én egy repülőn adott interjúban (az Úr adná, hogy betiltsák ezt a műfajt!) válaszolt egy a női papokra vonatkozó kérdésre is, és ismét kizárta - határozottan - a papnők lehetőségét.
Christina Kaplan: Jó napot kívánok! Svédországban, mely a rendezvény házigazdája volt, egy nő az egyházfő. Mit gondol: realisztikus lehet a női papság a katolikus egyházban is az elkövetkezendő évtizedekben? Ha nem, hát miért félnek a katolikus papok a konkurenciától?

Ferenc Pápa: [...] ami a nők pappá szentelését illeti a katolikus egyházban, a végső szó világos, II. János Pál jelentette ki, és ez így is marad. A konkurenciáról nem tudok...

Christina Kaplan: Örökre, örökre? Soha, soha? 
Ferenc Pápa: Ha figyelmesen olvassuk II. János Pál kijelentését, ez az értelme, igen. 
Az Egyház nyilvánvaló hagyományát a kizárólagosan férfi papságról a modern időkben II. János Pál erősítette meg, továbbá végérvényesen lehetetlennek nyilvánította a nők pappá szentelését az Ordinatio Sacerdotalis-ban

A női papság kérdését elődei után Ferenc pápa is vitán felül állónak nevezte az Evangelii Gaudium apostoli buzdítása 104-es pontjában:
A férfiaknak fenntartott papság – mint az Eucharisztiában önmagát odaadó vőlegény, Krisztus jele – olyan kérdés, mely nem vitatott.

Ajánlott cikk: Női papok a Vatikánban (és nem Ferenc pápa engedte be őket)...