2016. november 24., csütörtök

A négy bíboros levele (a teljes szöveg magyar fordítása)

NYÍLT LEVÉLBEN KÉRI A PÁPÁT NÉGY BÍBOROS, HOGY TISZTÁZZA AZ AMORIS LAETITIA TANÍTÁSÁT
2016. november 14.

 A római katolikus Anyaszentegyház négy bíborosa – Walter Brandmüller, Raymond Burke, Carlo Caffarra és Joachim Meisner – nyilvánosságra hozta azt a levelet, melyet Ferenc pápának írt, hogy tisztázzon öt vitatott kérdést az Amoris Laetitia kezdetű apostoli buzdítás tanításával kapcsolatban.
A levél 2016. szeptember 19-én kelt. A bíborosok azután hozták nyilvánosságra, hogy nem kaptak választ Ferenc pápától. A levél és a vitatott kérdések teljes szövegét alább közöljük. (A szöveget elsőként Edward Pentin és Sandro Magister jelentette meg. A magyar fordítást Sallai Gábornak köszönhetjük.)
A tisztázás igénye: Az „Amoris Laetitiában” található kétértelműségek eloszlatására irányuló kérés
1.     Előszó
A négy bíborost mély lelkipásztori aggodalom indította arra, hogy elküldje a levelet Őszentségének, Ferenc pápának.
A hívek körében súlyos elbizonytalanodást és nagyfokú zavarodottságot figyeltünk meg olyan kérdések tekintetében, amelyek rendkívül fontosak az Egyház életében. Azt is láttuk, hogy az Amoris Laetitia 8. fejezetét még a püspöki kollégiumon belül is eltérően értelmezik.
Az Egyház nagyszerű hagyománya arra tanít, hogy az ilyen helyzetekben a Szentatya segítségével keressük a kiutat, ezért arra kérjük az Apostoli Szentszéket, hogy tisztázza azokat a kérdéseket, amelyek elbizonytalanodásra és zavarodottságra adnak okot.
Az igazságosság és a felebaráti szeretet miatt szántuk el magunkat a cselekvésre.
Az igazságosság miatt, hiszen kezdeményezésünkkel amellett teszünk tanúságot, hogy a péteri szolgálat az egység szolgálata, és hogy Péternek, a pápának az a feladata, hogy megerősítse hitükben a híveket.
A felebaráti szeretet miatt, hiszen segíteni kívánunk a Pápának abban, hogy elejét vegye annak, hogy az Egyházban megoszlás és ellentét üsse fel a fejét, és arra kérjük, hogy oszlasson el minden kétértelműséget.
További sajátos feladatot is teljesítettünk. Az Egyházi Törvénykönyv (349. kánon) kimondja, hogy a bíborosok – együtt és egyenként egyaránt – kötelesek támogatni a Pápát az egyetemes Egyház szolgálatában.
A Szentatya úgy döntött, hogy nem válaszol. Szuverén döntését úgy értelmeztük, hogy arra hív, hogy – higgadtan és tiszteletteljes módon – tovább folytassuk a gondolkodást és a vitát.
Ily módon Isten egész népét tájékoztatjuk kezdeményezésünkről, és a teljes dokumentációt rendelkezésükre bocsátjuk.
Reméljük, hogy senki sem a „progresszív/konzervatív” paradigma szerint fogja értelmezni a kérdést, ezzel ugyanis teljesen elvétené az igazságot. A lelkek valódi java és az Egyház legfőbb törvénye iránti mély aggodalom, nem pedig egyházpolitikai ambíció vezet minket.
Reméljük, hogy senki sem fog igazságtalan módon a Szentatya ellenfeleinek tekinteni minket, olyan embereknek, akikből hiányzik az irgalom. Éppen az a mély, kollegiális szeretet indít cselekvésre, amelyet a Pápa iránt érzünk, valamint a hívek java iránti buzgó törődés.
Walter Brandmüller bíboros
Raymond L. Burke bíboros
Carlo Caffarra bíboros
Joachim Meisner bíboros




2.     A négy bíboros levele a Pápának
Őszentsége, Ferenc pápa részére
és Őeminenciája, Gerhard L. Müller bíboros figyelmébe

Szentséges Atya!
Az Amoris Laetitia kezdetű apostoli buzdítás megjelenését követően egyes teológusok és tudósok eltérő, sőt egymást kizáró értelmezéseket fogalmaztak meg, mindenekelőtt a 8. fejezettel kapcsolatban. Minthogy ennek a vitának a tömegtájékoztatási eszközök is teret adtak, sok hívő lelkében a bizonytalanság és a zavarodottság lett úrrá, és immár nem tudják, mihez is tartsák magukat.
Ezért a társadalom különböző rétegeiből sok hívő kérdezte tőlünk, alulírottaktól, de sok püspöktől és paptól is, miként kell helyesen értelmezni az apostoli buzdítás 8. fejezetét.
Minthogy tehát lelkipásztori felelősségünk lelkiismeretünkben kötelez minket, továbbá vágyunk arra, hogy a Szentséged által olyannyira szorgalmazott püspöki kollegialitást mind jobban megvalósítsuk, mélységes tisztelettel arra kérjük Szentséges Atyánkat mint a hit legfőbb tanítóját – akit a Feltámadott arra hívott, hogy erősítse meg testvéreit a hitben –, oszlassa el a kétségeket, derítsen világosságot, és nagylelkűen tisztázza a vitás kérdéseket, melyeket jelen levelünkhöz mellékelünk.
Szentséged áldását kérve ígérjük,  hogy imádságainkban szüntelenül megemlékezünk Önről.
Walter Brandmüller bíboros
Raymond L. Burke bíboros
Carlo Caffarra bíboros
Joachim Meisner bíboros

Róma, 2016. szeptember 19.



3. A „vitás kérdések”
Azt kérdezzük, hogy az Amoris Laetitia 300-305. pontja szerint immár lehetséges-e a kiengesztelődés szentségében feloldozást adni és a szentáldozáshoz engedni azt a személyt, aki érvényes házassági köteléke dacára házastárs módjára (more uxorio) együtt él egy másik személlyel anélkül, hogy teljesítené a Familiaris Consortio 84. pontjában meghatározott, majd a Reconciliatio et Paenitentia 34. pontjában és a Sacramentum Caritatis 29. pontjában megerősített feltételeket. Vajon az Amoris Laetitia kezdetű buzdítás 351. lábjegyzetében (305. pont) található „bizonyos esetekben” kifejezés azokra az elváltakra vonatkozik, akik új kapcsolatban élnek házastársak módjára (more uxorio)?
Vajon az Amoris Laetitia kezdetű, szinódus utáni apostoli buzdítás (vö. 304. pont) megjelenése után többé nem tekinthetjük érvényesnek Szent II. János Pál tanítását, melyet a Szentírás és az Egyház hagyománya alapján a Veritatis Splendor kezdetű enciklikájának 79. pontjában fogalmaz meg, mikor olyan abszolút erkölcsi normák létezéséről beszél, amelyek tiltják azokat a cselekedeteket, amelyek bensőleg – vagyis lényegük, azaz tárgyuk szerint, függetlenül a cselekvő szándékától és körülményeitől mindig – rosszak?
Az Amoris Laetitia (301. pont) közzététele után továbbra is állíthatjuk-e, hogy az a személy, aki szokásszerűen az Isten törvényében kinyilatkoztatott parancsolatokkal – például a házasságtörést tiltó parancsolatával (vö. Mt 19,3-9) – ellentétesen él, a szokásszerű súlyos bűn objektív helyzetében találja magát (vö. a Törvényszövegek Pápai Tanácsának 2000. június 24-i nyilatkozata)?
Az Amoris Laetitia 302. pontjában szereplő kijelentések „az erkölcsi felelősséget csökkentő körülményekről” semmissé teszik-e mindazt, amit Szent II. János Pál a Szentírás és az Egyház hagyománya alapján a Veritatis Splendor kezdetű enciklikájának 81. pontjában tanít, miszerint „a tárgya miatt bensőleg rossz cselekedetet a körülmények vagy a szándék soha nem tehet »szubjektíve« jó cselekedetté vagy védhető választássá”?
Vajon az Amoris Laetitia 303. pontja semmissé teszi-e mindazt, amit Szent II. János Pál a Szentírás és az Egyház hagyománya alapján a Veritatis Splendor kezdetű enciklika 56. pontjában tanít, mikor kizárja a lelkiismeret szerepének kreatív értelmezését, és hangsúlyozza, hogy a lelkiismeret soha nem adhat felmentést az abszolút erkölcsi normák alól, melyek a tárgyuk miatt önmagukban mindig rossznak minősülő cselekedeteket tiltják?

4. A négy bíboros magyarázó jegyzete
TÁGABB ÖSSZEFÜGGÉS
Az úgynevezett „Dubia” olyan vitás kérdéseket jelent, amelyeket abból a célból terjesztenek hivatalosan a Pápa és a Hittani Kongregáció elé, hogy tisztázzák a hit igazságaival és gyakorlatával kapcsolatban felmerülő kételyeket.
Az effajta kérdések sajátossága az, hogy olyan módon fogalmazzák meg őket, hogy csak „igen”-nel vagy „nem”-mel lehet válaszolni rájuk, teológiai indoklást nem igényelnek. Az Apostoli Szentszék ily módon történő megszólítása ősrégi gyakorlat, nem a mi találmányunk.
Nézzük meg, miről is van szó.
A családban megélt szeretet öröméről szóló Amoris Laetitia kezdetű, szinódus utáni apostoli buzdítás megjelenése után vita bontakozott ki, különösen a nyolcadik fejezettel kapcsolatban. Az eltérő értelmezések mindenekelőtt a 300-305. pontot érintik.
Sokak – püspökök, papok, hívek – szerint ezek a pontok arra utalnak, sőt kifejezetten azt tanítják, hogy megváltozott az Egyház fegyelmi rendje azokkal az elváltakkal kapcsolatban, akik új élettársi viszonyt létesítenek, mások pedig – jóllehet maguk is elismerik a vonatkozó részek homályos voltát, sőt kétértelműségét – úgy érvelnek, hogy ezek a szövegek a Tanítóhivatal korábbi megnyilatkozásaival összhangban is olvashatók, és nem jelentik azt, hogy az Egyház gyakorlata és tanítása megváltozott volna.
A hívek iránti lelkipásztori aggodalomtól indíttatva négy bíboros levelet küldött a Szentatyának, melyben a tisztázás reményében megfogalmazták a vitás kérdéseket, hiszen a kétség és a bizonytalanság mindig rendkívül káros hatással van a lelkipásztori szolgálatra.
Az Amoris Laetitia értelmezői azért jutnak más-más következtetésre, mert a keresztény erkölcsi életről is más-más nézetet vallanak. Az apostoli buzdítás helyes értelmezésekor tehát nem pusztán az a kérdés, hogy a szentségekhez lehet-e engedni bizonyos körülmények között az elvált újraházasodottakat.
A dokumentum értelmezése mögött a keresztény életvitelről alkotott két ellentétes felfogás húzódik.
Míg tehát az első vitás kérdés az elvált és polgári házasságot kötött személyekre vonatkozó gyakorlati kérdésre vonatkozik, a másik négy kérdés a keresztény élet alapvető kérdéseit érinti.

A KÉRDÉSEK
1. számú vitás kérdés:
Azt kérdezzük, hogy az Amoris Laetitia 300-305. pontja szerint immár lehetséges-e a kiengesztelődés szentségében feloldozást adni és a szentáldozáshoz engedni azt a személyt, aki érvényes házassági köteléke dacára házastárs módjára (more uxorio) együtt él egy másik személlyel anélkül, hogy teljesítené a Familiaris Consortio 84. pontjában meghatározott, majd a Reconciliatio et Paenitentia 34. pontjában és a Sacramentum Caritatis 29. pontjában megerősített feltételeket. Vajon az Amoris Laetitia kezdetű buzdítás 351. lábjegyzetében (305. pont) található „bizonyos esetekben” kifejezés azokra az elváltakra vonatkozik, akik új kapcsolatban élnek házastársak módjára (more uxorio)?
Az 1. kérdés mindenekelőtt az Amoris Laetitia 305. pontjára és a 351. lábjegyzetre vonatkozik. Míg a 351. lábjegyzet szól a kiengesztelődés szentségéről és a szentáldozásról, az elvált újraházasodottakról nem beszél ebben az összefüggésben, és a főszöveg sem utal rájuk.
II. János Pál pápa Familiaris Consortio kezdetű apostoli buzdításának 84. pontja már foglalkozott az elvált újraházasodottak szentségekhez való engedésének a lehetőségével, melyet három feltételhez köt:
1.   Az érintettek nem válhatnak külön anélkül, hogy ezzel újabb igazságtalanságot ne követnének el (például a gyermekeik felnevelésért viselt felelősségük miatt);
2.     Vállalják, hogy helyzetük igazságának megfelelően élnek, vagyis többé nem élnek együtt házastársak módjára (more uxorio), és tartózkodnak az olyan cselekedetektől, amelyek csak a házastársakat illetik meg; 
3.     Nem okoznak botrányt, vagyis a bűn látszatát is kerülik, nehogy másokat is bűnre vezessenek.
A Familiaris Consortio 84. pontjában és a vonatkozó későbbi dokumentumokban említett feltételek ésszerűsége mindjárt belátható, ha arra gondolunk, hogy a házastársak egysége nem pusztán az egymás iránt érzett szeretetre épül, és a nemi aktus nem csupán egyike a házastársak által folytatott tevékenységeknek.
A nemi kapcsolat a házastársi szerelemért van. Annyira fontos, annyira jó és annyira értékes dolog ez, hogy csak egy meghatározott összefüggésrendszerben, a házastársi szerelem összefüggésrendszerében gyakorolható. Ezért nemcsak az elvált újraházasodottaknak kell megtartóztatniuk magukat, hanem mindenki másnak is, aki nem házasságban él. Az Egyház  mindig is úgy értelmezte a hatodik parancsolatot – „ne törj házasságot!” –, hogy az az emberi szexualitás minden olyan formájára vonatkozik, amely nem a szentségi házasságban élő férj és feleség között történik.
Ha az Egyház szentáldozáshoz engedné azokat a híveket, akik különváltak vagy elváltak törvényes házastársuktól, és új kapcsolatra léptek valaki mással, akivel házastársak módjára együtt élnek, a maga gyakorlatával a következők valamelyikét tanítaná a házasságról, az ember nemiségéről és a szentségek természetéről:
1.     A válás nem szünteti meg a házastársi köteléket, és az újonnan létesített élettársi kapcsolatban részt vevő felek nem házasok. Azok azonban, akik nem házastársai egymásnak, bizonyos körülmények között létesíthetnek egymással törvényesen nemi kapcsolatot. 
2.     A válás megszünteti a házassági köteléket. Azok, akik nem házastársai egymásnak, nem létesíthetnek egymással törvényesen nemi kapcsolatot. Az elvált újraházasodottak törvényes házastársak, nemi aktusaik pedig törvényes házastársi nemi aktusok. 
3.     A válás nem szünteti meg a házastársi köteléket, és az újonnan létesített élettársi kapcsolatban részt vevő felek nem házasok. Az a férfi és nő, akik nem házastársai egymásnak, nem létesíthetnek törvényesen nemi kapcsolatot egymással, úgyhogy az elvált újraházasodottak a szokásszerű, nyilvános, objektív és súlyos bűn állapotában élnek. Ha azonban az Egyház mégis szentáldozáshoz engedi őket, az nem azt jelenti, hogy jóváhagyja nyilvános életállapotukat; a hívek akkor is az Eucharisztia asztalához járulhatnak, ha tudatában vannak súlyos bűnüknek, és akkor is feloldozást kaphatnak a bűnbánat szentségében, ha nem kívánnak változtatni életükön. A szentségek ily módon elszakadnak az élettől: a keresztény szertartásoknak és az istentiszteletnek a továbbiakban semmi közük nem lesz a keresztény erkölcsi élethez.
2. számú vitás kérdés:
Vajon az Amoris Laetitia kezdetű, szinódus utáni apostoli buzdítás (vö. 304. pont) megjelenése után többé nem tekinthetjük érvényesnek Szent II. János Pál tanítását, melyet a Szentírás és az Egyház hagyománya alapján a Veritatis Splendor kezdetű enciklikájának 79. pontjában fogalmaz meg, mikor olyan abszolút erkölcsi normák létezéséről beszél, amelyek tiltják azokat a cselekedeteket, amelyek bensőleg – vagyis lényegük, azaz tárgyuk szerint, függetlenül a cselekvő szándékától és körülményeitől mindig – rosszak?
A második kérdés a bensőleg rossz cselekedetekkel foglalkozik, vagyis azokkal, amelyek lényegük, azaz tárgyuk szerint mindig rosszak, függetlenül a cselekvő szándékától és körülményeitől. II. János Pál Veritatis Splendor kezdetű enciklikájának 79. pontjában azt olvassuk, hogy „bizonyos cselekedetek vagy megfontolt választások »tárgyuk« szerint erkölcsileg rossznak minősíthetők, függetlenül a szándéktól vagy előre látható következményektől.”
Az enciklika tehát azt tanítja, hogy vannak olyan cselekedetek, amelyek mindig rosszak, és amelyeket a minden esetben érvényes erkölcsi normák („erkölcsi abszolútumok”) tiltanak. Ezek az erkölcsi abszolútumok mindig tiltó jellegűek, vagyis azt mondják meg, hogy mit nem szabad tennünk. „Ne ölj!” „Ne törj házasságot!” Csak a tiltó jellegű normák érvényesek minden megszorítás nélkül.
Veritatis Splendor szerint a bensőleg rossz cselekedetek esetében nem kell vizsgálni a körülményeket vagy a szándékot. Egy olyan nővel egyesülni, aki nem az ember törvényes házastársa, minden esetben házasságtörés, és mint ilyen minden esetben kerülendő, akkor is, ha egy titkos ügynök csak így tudna értékes titkokat kicsalni a gonosztevő feleségéből, hogy megmentse a királyságot (olyan ez, mintha egy James Bond film lebegett volna Aquinói Szent Tamás szeme előtt, mikor ezt a példát megfogalmazta – De Malo, q. 15, a. 1). II. János Pál kijelenti, hogy a szándék (fenti példánkban „a királyság megmentése”) nem változtat a cselekedet fajtáján (jelen esetben a „házasságtörésen”), és elég ismerni a cselekedet fajtáját („házasságtörés”) ahhoz, hogy tudjuk: nem szabad megtennünk.
3. számú vitás kérdés:
Az Amoris Laetitia (301. pont) közzététele után továbbra is állíthatjuk-e, hogy az a személy, aki szokásszerűen az Isten törvényében kinyilatkoztatott parancsolatokkal – például a házasságtörést tiltó parancsolatával (vö. Mt 19,3-9) – ellentétesen él, a súlyos szokásszerű bűn objektív helyzetében találja magát (vö. a Törvényszövegek Pápai Tanácsának 2000. június 24-i nyilatkozata)?
Az Amoris Laetitia 301. pontjában ezt olvassuk: „Az Egyház biztosnak mondható tudással rendelkezik az enyhítő körülményekről,” majd arra a megállapításra jut, hogy „ezért nem lehet már egyszerűen azt állítani, hogy azok, akiknek »rendezetlen« a helyzetük, mindenképpen a halálos bűn állapotában élnek, és így meg vannak fosztva a megszentelő kegyelemtől.”
2000. június 24-én kelt nyilatkozatában a Törvényszövegek Pápai Tanácsa az Egyházi Törvénykönyv 915. kánonját kívánja magyarázni, amely kimondja, hogy „nem szabad szentáldozáshoz engedni azokat a személyeket, akik nyilvánvaló, súlyos bűnben makacsul kitartanak.” A Pápai Tanács nyilatkozata megállapítja, hogy ez a kánon az elvált és újraházasodott hívekre is vonatkozik. Egyértelművé teszi, hogy a „súlyos bűnt” objektíve kell érteni, hiszen a szentmisét bemutató pap nincs abban a helyzetben, hogy ítéletet mondjon egy másik ember szubjektív beszámíthatóságáról.
A nyilatkozat szerint tehát a szentségekhez való engedés kérdése az adott személy objektív élethelyzetének megítélésére vonatkozik, nem pedig arra, hogy az illető a halálos bűn állapotában van-e. A szubjektív beszámíthatóság valóban nem mindig teljes, sőt olykor egyáltalán nem áll fenn.
Az Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikája 37. pontjában Szent II. János Pál ugyanezen logikát követve felhívja a figyelmet arra, hogy „a kegyelem állapotára vonatkozó megítélés nyilvánvalóan csak az érintettre tartozik, hiszen lelkiismereti kérdésről van szó”. Az a különbségtétel tehát, amelyet az Amoris Laetitia a halálos bűn szubjektív helyzete és a súlyos bűn objektív helyzete között alkalmaz, valóban az Egyház tanításában gyökerezik.
II. János Pál azonban hozzáteszi, hogy „az erkölcsi törvénnyel súlyosan, nyilvánosan és huzamosan ellentétes magatartások esetében – az erkölcsi közrend lelkipásztori szolgálata és a Szentség iránti tisztelet miatt – az Egyház nem hallgathat,” majd megismétli a 915. kánon fentebb idézett tanítását.
A 3. vitás kérdés tehát arra vonatkozik, hogy az Amoris Laetitia közzététele után is mondhatjuk-e azt, hogy azok a személyek, akik szokásszerűen az Isten törvényével ellentétesen élnek, például megszegik a házasságtörés, a lopás, a gyilkosság vagy a hamis eskü tilalmára irányuló parancsolatot, a szokásszerű súlyos bűn objektív állapotában élnek akkor is, ha – bármilyen ok miatt – nem biztos, hogy szokásszerű vétkeik szubjektíve is beszámíthatók nekik.
4. számú vitás kérdés:
Az Amoris Laetitia 302. pontjában szereplő kijelentések „az erkölcsi felelősséget csökkentő körülményekről” semmissé teszik-e mindazt, amit Szent II. János Pál a Szentírás és az Egyház hagyománya alapján a Veritatis Splendor kezdetű enciklikájának 81. pontjában tanít, miszerint „a tárgya miatt bensőleg rossz cselekedetet a körülmények vagy a szándék soha nem tehet »szubjektíve« jó cselekedetté vagy védhető választássá”?
Az Amoris Laetitia 302. pontjában azt olvassuk, hogy az enyhítő körülmények miatt „az objektív helyzetre vonatkozó elmarasztaló ítélet nem jelenti azt, hogy az érintett személy beszámíthatóságáról, illetve bűnösségéről is ítéletet mondunk.” A kérdésünk az Egyház azon tanítására vonatkozik, melyet II. János Pál Veritatis Splendor kezdetű enciklikájában fejt ki, miszerint a körülmények vagy a jó szándék soha nem változtathat egy bensőleg rossz cselekedetet jóvá, vagy akár csak menthetővé is. 
Felmerül a kérdés, hogy az Amoris Laetitia is azt tanítja-e, hogy a személyes felelősséget csökkentő körülmények soha nem tehetik jóvá vagy akár csak menthetővé is az olyan cselekedetet, amely ellentmond Isten parancsolatának, amely tiltja a házasságtörést, a gyilkosságot, a lopást vagy a hamis esküt.
Vajon ezek a cselekedetek, melyeket az Egyház hagyománya mindig is önmagukban rossznak és súlyos bűnnek tekintett, továbbra is romboló hatásúak és ártalmasak mindenkire nézve, bármilyen legyen is az illető szubjektív állapota az erkölcsi felelősség szempontjából?
Vagy elképzelhető olyan helyzet, amikor ezek a cselekedetek az illető szubjektív állapota, továbbá a körülmények és a szándék miatt többé nem tekinthetők ártalmasnak, sőt dicséretessé vagy legalábbis menthetővé válnak?
5. számú vitás kérdés:
Vajon az Amoris Laetitia 303. pontja semmissé teszi-e mindazt, amit Szent II. János Pál a Szentírás és az Egyház hagyománya alapján a Veritatis Splendor kezdetű enciklika 56. pontjában tanít, mikor kizárja a lelkiismeret szerepének kreatív értelmezését, és hangsúlyozza, hogy a lelkiismeret soha nem adhat felmentést az abszolút erkölcsi normák alól, melyek a tárgyuk miatt önmagukban mindig rossznak minősülő cselekedeteket tiltják?
Az Amoris Laetitia 303. pontjában azt olvassuk, hogy „a lelkiismeret szerepe nem merül ki abban, hogy felismeri, hogy egy adott helyzet nem felel meg objektíve az evangélium általános követelményeinek, hanem őszintén és becsületesen azt is felismerheti, mi az a legnagylelkűbb válasz, amely a jelen körülmények között Isten hívására adható.” Mivel e kijelentések különbözőképpen értelmezhetők, kérjük Szentségedet, hogy tisztázza őket.
Azok szerint, akik a lelkiismeret kreatív szerepe mellett törnek lándzsát, Isten törvényének előírásai és az egyéni lelkiismeret normája feszültségbe, sőt ellentétbe is kerülhetnek egymással, az utolsó szó pedig mindig a lelkiismereté, amely végül dönt a jóról és a rosszról. A Veritatis Splendor 56. pontja szerint “erre próbálják alapozni azokat az ún. »lelkipásztori« megoldásokat, melyek ellenkeznek a Tanítóhivatal tanításával, és ezzel igyekeznek igazolni az ún. »kreatív« hermeneutikát, mely szerint az erkölcsi lelkiismeretet nem kötelezi minden esetben egy-egy negatív részleges parancs.”
Ha ez így van, akkor ahhoz, hogy tudjuk, hogy valamely dolgot nem szabad megtennünk, nem elég az, hogy az erkölcsi lelkiismeret tudja, hogy „ez házasságtörés”, vagy „ez gyilkosság”.
Meg kell vizsgálni a körülményeket és a szándékokat is, melynek során kiderülhet, hogy az adott cselekedet végül is menthető, sőt alkalmasint kötelességünk is, hogy megtegyük (vö. a 4. vitás kérdés). Az ilyen elméletek szerint a lelkiismeret jogosan dönthet úgy, hogy az adott esetben Isten akarata azt jelenti számomra, hogy olyan cselekedetet kell végrehajtanom, amellyel megszegem ugyanazon Isten valamely parancsolatát. A „ne törj házasságot”-ból pusztán általános irányelv lesz. Itt és most, tekintve a jó szándékomat, Isten valójában azt kívánja tőlem, hogy törjek házasságot. Megjelenik az erkölcsös házasságtörés, a törvényes gyilkosság és a kötelező esküszegés fogalma.
Ez azt jelentené, hogy a lelkiismeret olyan képesség, amellyel önállóan döntünk a jóról és a rosszról, Isten törvényét pedig önkényesen ránk erőltetett tehernek tekintjük, amely olykor az igazi boldogságunkkal is szembekerülhet.
Az igazság azonban az, hogy a lelkiismeret nem dönt a jóról és a rosszról. Teljesen félrevezető dolog „a lelkiismeret döntéséről” beszélni. A lelkiismeret sajátos tevékenysége az ítélet, nem pedig a döntés. Így szól: „ez jó”, „ez rossz”. Hogy az adott cselekedet jó-e, vagy rossz, az nem a lelkiismerettől függ. A lelkiismeret csupán felismeri és elismeri az adott cselekedet jó vagy rossz voltát. Ahhoz pedig, hogy így tehessen, vagyis hogy helyes ítéletet hozhasson, ismernie kell a megfelelő ismérveket, vagyis lényegénél fogva az igazságra szorul.
A lelkiismeret úgy tudja legjobban megismerni az igazságot és úgy hozhat leginkább helyes ítéletet, ha Isten parancsolataihoz igazodik. Isten parancsolatai arra irányulnak, ami jó nekünk, lényünk igazsága jelenik meg bennük, és arról mondanak el valami nagyon fontosat, miként lehet jól élni. Az Amoris Laetitia 295. pontjában maga Ferenc pápa is így fogalmaz: „A törvény maga is Isten ajándéka, amely megmutatja nekünk az utat, ajándék mindannyiunk számára kivétel nélkül.”

http://voiceofthefamily.com/four-cardinals-make-public-appeal-asking-pope-to-clarify-teaching-of-amoris-laetitia/

2 megjegyzés:

Szabolcs Hursán írta...

Köszönjük a fordítást!

Gábor Sallai írta...

Nem vagyok rajta a Facebookon, ezért Török Tünde alábbi két hozzászólására itt reagálok:

Török Tünde két hozzászólása:

1. "A kérdés alapjában el van döntve (mivel II JP kimondta, hogy nem áldozhatnak), de konkrét kérdések, egyedi esetek mindig lehetségesek."
(Török Tünde Ratzinger ”A föld sója” című könyvéből idéz)

és

2. „Szóval Ferenc pápával sem kellene kötözködni, de amikor XVI. Benedek II JP-re hivatkozva állítja, hogy lehetnek egyedi esetek, akkor én elgondolkodnék azon, hogy 3 pápa csak okosabb, mint én...”

Utánanéztem az idézetnek Ratzinger „A föld sója” című könyvében. A pontos szöveg így hangzik:

„Riporter: A kérdést – mármint azt, hogy szentáldozáshoz engedhetők-e az elvált újraházasodottak – még tárgyalják, vagy egyszer s mindenkorra el van döntve?
Ratzinger: Alapjában el van döntve, de konkrét kérdések, egyedi esetek mindig lehetségesek. Lehetséges például, hogy a jövőben az első házasság semmisségét a bíróságon kívül is meg lehet majd állapítani. Megállapíthatják esetleg a tapasztalt helyi lelkipásztorok is. Ilyen egyszerűsítő jogfejlődés elképzelhető. Az alaptétel azonban, hogy a házasság fölbonthatatlan, s aki egy másik házasságra lépett, nem áldozhat, az alaptétel mint ilyen véglegesnek tekinthető.”

Most pedig két idézet Ferenc pápa Amoris Laetitia kezdetű apostoli buzdításából:

305. pont:

„A különböző enyhítő körülmények miatt elképzelhető, hogy a bűn objektív helyzetében lévő ember, aki szubjektíve nem vagy nem teljesen beszámíthatóan cselekszik, Isten kegyelmében él, és a kegyelem és a szeretet életében is növekszik, amihez az Egyház segítségét is igénybe veheti.”

És a 305. ponthoz fűzött 351. lábjegyzet:

„Bizonyos esetekben ez arra a segítségre is kiterjedhet, amelyet a szentségek jelentenek.”

Török Tünde nem veszi észre, hogy Ratzinger és Ferenc pápa teljesen mást mond. Ratzinger kizárólag a házasság semmissé nyilvánításáról beszél. Azt mondja, hogy elképzelhető, hogy a jövőben az egyházi bíróságon kívül is megállapítható lesz, hogy valakinek semmis a házassága, vagyis létre sem jött. Ha ez a helyzet, akkor az illetőt nem köti házassági kötelék, vagyis köthet egyházi házasságot. Ha egyházi házasságot köt azzal, akivel polgári házasságban él, akkor járulhat a gyónás szentségéhez és szentáldozáshoz.
Ferenc pápa viszont nem erről beszél. Ferenc pápa a bűn objektív helyzetében lévő emberről beszél, vagyis olyan emberről, aki érvényes házasságot kötött valakivel, de mással él együtt házastárs módjára. Ferenc pápa ebben a helyzetben jelenti ki, hogy bizonyos esetekben szentségekhez járulhat, ami teljesen más, mint amit Ratzinger mond, és nyilvánvalóan tévedés.